Biztos, hogy az Avatar érdemli az Oscart?

A férfiasságról csak költeményt érdemes írni, vagy esetleg filmet rendezni, ahogy a legnagyobb Oscar-favorittá vált Kathryn Bigelow is teszi, írtuk kritikánkban, mert magával ragadott minket Bigelow mozija a háborúban edzett férfiről, a visszataszítóan pökhendi és bombaszerető Jeremy Rennerrel. Bigelow filmjét hiába támadják a veteránok, ahogy az ilyenkor lenni szokott, A bombák földjén hitelesnek tűnő ábrázolása megmutatja, hogyan működik a férfi, és hogyan Amerika. A háború drog, hangzik a film mottója, és ebben a képletben a drogdíler maga Amerika. Drogos minden katona és minden, az amerikai erőt megszállottan követő lakos, állítja Bigelow.  Sok bomba, még több por és izzadságos férfikapcsolatok Irakban, ahol csak az adrenalin mozgatja a lelket. A főszerepet alakító Renner (SWAT, huszonnyolc héttel később Jesse James) idegesítően befelé forduló idegbajos, a szeme csak akkor csillan, és csak akkor lélegzik nyugodtan, amikor beöltözik védőruhájába, hogy szembenézzen halálával. Meg néhány színes dróttal.

Mit nyerhet: A kilenc díjra jelölt film óriási eséllyel indul az Avatar ellen a legjobb film és rendezés kategóriájában, kisebb esélye van Jeremy Rennernek.

A Coen testvérek 2008-ban nyertek négy Oscar-díjat a Nem vénnek való vidékkel, így ezt követően bármiről forgathattak volna filmet – ők erre csináltak egy vicces filmet sírós Bard Pittel (Égető bizonyíték) és egy másikat, amiben Woody Allennél is többet meséltek el az amerikai zsidókról. Az A Serious Man-ben egy egyetemi fizikatanár szívja meg az életet, mondjuk úgy, mint Jób a Bibliában, elhagyja a neje, a fia hülye, pénze nincs, és hiába költözik el otthonról, hogy az asszony a családi baráttal hetyeghessen, mégis neki kell a tévéantennát megjavítania.

A tipikus palimadár (avagy pechvogel, hogy stílszerűen legyünk) története egyszerre idegesítő és roppant szórakoztató: legszívesebben odamentem volna Larryhez úgy fél óra elteltével, és megráztam volna, mint Krisztus a vargát, de pont ettől, a kínlódástól, a kiútkereséstől, az abszolút unszimpatikus karakterektől (kivéve a kezdő rabbit) volt valamilyen iszonyú perverz módon élvezhető a közel kétórás film. Nem lőjük le a végét, de annyit elárulunk, hogy nem szó szerint Jób könyvéről van szó a filmben.

Mit nyerhet: a legjobb filmre minimális az esélye, a legjobb eredeti forgatókönyvre azért több.

Minden idők leglátványosabb filmje, két és fél milliárd dollárt hozott James Cameronéknak, pedig a kék indiánok IMAX-re hangolt története nem túl izgalmas, Magyarországon mégis tizenegy hete vezeti a toplistát. Kritikusainknak elaléltak a látványtól, így olyat is megengedtek maguknak, hogy az Avatar jobb az összes Csillagok háborúja résznél. „Az epikus, látványorgiás fajtából nagyon-nagyon régóta ez az első, ami a terem elsötétedése után azonnal magába szippant, és 160 perc után is szeretném, hogy folytatódjon, legyen még valami, következő rész, kék lényes szappanopera, mindegy. És ahogy az első három Star Warsnak, az Avatarnak is vannak hibái, de éppen az a lényeg, hogy az élményhez képest ezek lényegtelen apróságok.” James Cameron megváltoztatta a mozizást, új élményt adott és ezzel megmentette a letöltéstől, dvd-másolástól ellehetetlenült filmpiacot, mert otthon lehet, de nem rédemes buhera-Avatart nézni, mert újra az élmény lett az első, a történet csak második.

Mit nyerhet: Az Avatar tarolt az Aranyglóbuszon, kilenc Oscar-jelölést kapott, de talán ez lesz a negatív meglepetése az estének. Kérdés, mivel díjazzák Cameront a technikai díjakon kívül: talán ő lesz a legjobb rendező?

Christopher Waltz, a több nyelven is ékesszólóan beszélő náci tisztet alakító színész valószínűleg már megírta köszönőbeszédét, amiben elrebegi háláját Quentin Tarantinónak, aki a maga frivol stílusában forgatta fel a náci mítoszt, és néhány szerencsétlen katonával (Brad Pitt, Eli Roth) kivégezte Hitlert, miközben bebizonyítja, hogy az amerikaiak sem voltak jobban a Deákné vásznánál. A kritikusok egy csoportja szerint a rendező QT szerelmes a forgatókönyvíró QT-ba, ezért elvicceskedte, mások szerint nagyon fontos és összetett filmmel találkozunk, szerintünk helyrebillentette a világ rendjét, amikor az amerikaiakból is vicces rosszat csinált, miözben meggyilkolta Hitlert. A filmnek legalább két ismertetőjegye van: Brat Pitt bármelyik akcentussal színezett megszólalása vagy Waltz monológjai. Sajnos a Medve Zsidó szálat megkurtította QT, az Eli Roth rendezte A nemzet büszkesége című betétfilmet meg a dvd-n tessék megnézni.

Mit nyerhet: nyolc díjra jelölték a filmet, a legjobb férfi mellékszereplő díját tuti elviszi Christopher Waltz, a forgatókönyv kérdéses, de hátha.

Híradóbevágásokból derül ki, hogy húsz évvel ezelőtt Johannesburg felett megjelent egy űrhajó, ami azóta ott lebeg, és a benne lévő idegeneket a kedves emberek megvendégelték, és menekülttáborba zárták. Az idegenekkel csak a baj van, ezért átköltöztetnék őket egy másik gettóba. A Peter Jackson harmincmillió játékdollárjából forgatott látványos scifiben persze van egy rossz katonai, kereskedelmi cég, a Multinational United. Ők bekavarnak a békés gettóköltöztetésbe, amikor emberük, Wikus is idegenné kezd válni. A scifi inkább beszél a fajgyűlöletről és a szemét emberiségről, de mégis elképesztően erős világot teremtettek az alkotók komolyan vehető űrlényekkel: „Az ember harsogva röhög, aztán rájön, hogy közben minden politiológiai elemzésnél plasztikusabb képet kapott arról, hogyan reagál akár egy feketék, fehérek és színesek által alkotott tarka társadalom is egy újabb idegen csoport megjelenésére.”

Mit nyerhet: négy kategóriában (legjobb film, vágás, vizuális effekt és adaptált forgatókönyv) indul a film, díjat nem valószínű, hogy fog nyerni.

George Clooney egy minibőröndbe bármikor bepakolja az életét, mert ami felesleges, azt képes kidobni. Ruhákat, barátokat, nőket és érzelmeket, mert munkája, hogy nagyvállalatok felesleges dolgozóitól megszabaduljon, az is jól megy neki. A gazdasági világválságra hangolt filmben Ryan Bingham (George Clooney) munkaerő-leépítési szakember, aki egyik nap Los Angelesben, másnap már Des Moines-ben rúgja ki a nagyvállalatok feleslegessé vált dolgozóit. Megértő, türelmes, könyörtelen. Munka után pedig egyetlen szórakozása, hogy belép minden, az utazás során szembejövő hűségprogramba, iszik pár kis üveges viszkit a minibárból, másnap továbbáll. 350 ezer mérföldet repül évente, és az egész életét feladhatja kézipoggyászként. „Csak a végén kezd el billegni a film, mert nemcsak happy end nincs, válasz se nagyon. Na jó, azért érkezik valami, miszerint együtt mégis jobb, mint egyedül. Reitman tudja és vallja a hollywoodi romantikus filmek, házátalakító realytik és családbarát sitcomok igazságát:a család, az amerikai kertvárosi élet, a nagy ház és a SUV minden világok legjobbika. Csak nem tudja elmondani, hogy miért” – írta az index.

Mit nyerhet: bármit és semmit, mert a színészek nagyon jók, a forgatókönyv erős, talán a legjobb film és rendezésben nincs egyedül esélye.

Tizenhat éves, Oxfordra készített, bájos lány (Carey Mulligan) összeakad a sokkal idősebb, sármos, nagyvilági, intelligens Peter Sarsgaarddal, aki ebben a finom Lolita-viszonyban összezavarja az addig kötött életet élő kislány életét. Az angol kisvárosban az elképesztően jó Alfred Molina apaként kényszeríti lányát az állandó tanulásra, a célok elérésére, mert ha nem jut be az egyetemre, akkor szinte vége a lány életének, így igenis van tétje az óvtos flörtölésként induló kapcsolatnak. Tanulás és önállóság harcol az önfeladással, amit a házaság jelent, a kettő között a szép és tehetséges Carey Mulligan egy pillanatra izgalmas felnötté válik, hogy az őszintén, de titkokkal teli Sarsgaardot is összezavarja. A 60-as évek kisvárosának különböző elvárásait és világnézeteit ügyesen fogja meg az Olasz nyelv kezdőknek és a Wilbur öngyilkos akar lenni című filmeket rendező Lone Scherfi, és a forgatókönyvet író Nick Hornby (Pop, csajok satöbbi, Egy fiúról) karakterei, kapcsolati és dialógusai nagyon működnek.

Mit nyerhet: Carey Mulligan még örülhet is a Kodak Színházban, de Hornbynak is kijöhet a lépés.

Pityeregtünk először, később hosszú, vastag könnycseppeket törölgettünk, míg Szily kolléga himnuszt akart írni a filmhez, mert a Fel! nem 3d animáció, hanem a lelket rombolva építő csodálatos film, aminek van négy perce, ami „túlzás nélkül, az események után jó néhány nappal is biztos vagyok benne, hogy ez az animáció történetének valaha volt legjobb négy perce”. A Pixar óriási sikert ért el a kockafejű nagyapójával, aki nem elég, hogy megözvegyül, de még a házát is ledózerolnák, így nem marad más, mint a ház ellufiztatása az örök álomhoz, Dél-Amerikába Mary Poppins-módra. Carl Fredricksen kezdetben nem öregapó, hanem a bátor felfedezőkért rajongó kisfiú, aki a mozihíradóban tátott szájjal nézi Charles Muntzot, a rettenthetetlen kutatót és léghajópilótát. „Ha akarom, akkor a mostanában divatos, túlfeszítetten akciózós rajzfilmek paródiája a Fel! második része, amiben egy hetven pluszos nyugger harrisonfordoskodik, sőt egy adott ponton nagyszabású verekedésbe bonyolódik egy kilencven pluszos fickóval.”

Mit nyerhet: biztos ez lesz a legjobb animáció, de hiába az Oscar-történelem első rajzfilmje a legjobbak között, ott nincs esélye.

Lee Daniel szeretheti a nyomasztó témákat, hiszen a Szörnyek keringőjének producereként tűnt fel, második rendezése, a Precious pedig olyan nyomorult, gyomorforgató és kegyetlen világot fest elénk, hogy ahhoz képest a Rekviem egy álomért csak habkönnyű vígjáték Ben Stillerrel a főszerepben.

Az Opray Winfrey által nagy becsben tartott afroamerikai írónő novellájából készült film címszereplője egy alacsony, kövér, fekete gimnazista lány, akinek az első jelenetekben egyetlen vágya van: hogy magas, sovány és fehér bőrű legyen. Aztán már az ötödik percben kiderül, hogy azért azt sem bánná, ha az anyja nem verné, és apja sem molesztálná többet.

A Precious minden egyes képkockája egyre mélyebbre visz minket ebbe a nyomasztó és sötét világba, és ha mégis egy pillanatra engedne a szorítás, csak azért, hogy utána még nyomorultabbul érezzük magunkat. A Precious már-már nézhetetlen, és éppen ezért zseniális, bár legjobban valószínűleg a moziban tud csak fájni, ahol nem lehet megnyomni a pause gombot, ha már úgy érezzük, hogy ez túl sok. Ezt már nem lehet kibírni.

Mit nyerhet: A filmben olyan nagy szórakoztatóipari nevek tűnnek fel, mint Mariah Carey, Lenny Kravitz, vagy éppen Tom Cruise, de Oscarra csak a főszereplő Gabourey Sidibenek lehet nagyon kevés esélye. Elvben a rendezésért kaphat még szobrocskát, illetve a legjobb női mellékszereplő és a vágás kategóriákban is jelölték. Az igazi esély azonban a legjobb forgatókönyv kategóriában csillan fel.

Sandra Bullock az a színésznő, akinek az olyan filmekért, mint a Blind Side vagy az első Speed, meg lehet bocsátani a Ház a tónál című rémes giccset, sőt még a Speed második részét is. A csaj eszköztára nem túl széles, szépen mosolyog, és vezényszóra lesz párás a tekintete, emellett tud keményen nézni, és kiváló délies akcentussal hozni a dialógusokat. Ez mind megvan a Baltimore Ravens amerikaifutball-csapat egyik játékosáról szóló Blind Side-ban is, amiről Valuska kolléga azt mondta, hogy disneybb film bármelyik legendás klasszikusnál, bár őt is magával ragadta.

A történet az untig ismert legkisebb királyfi receptet követi, van egy korához képest nagydarab srác, aki kicsit lassú ugyan írásban, és ezért elég tré jegyeket szerez, de az amerikai iskolarendszerben szent tehénként kezelt sportokban kiváló, így ha az eszével nem is, de testi adottságaival előrejuthat, egészen a profiligáig. A történet kiszámítható fordulatai (déli család befogadja a fekete fiút, aki nem találja a helyét, majd szépen családtag lesz, stb.) mellett van valami megható abban, ha belegondolunk, hogy ez a törékeny nő annak idején tényleg nem volt szívbajos, és süldőlánya mellé beeresztette a százhúsz kilós, két méter magas benga csávót a házába.

Mit nyerhet: legjobb film (esély: 5%), legjobb női főszereplő (Sandra Bullock, esély: 20%)