Pál
-1 °C
3 °C

Kissé fáradt gusztustalankodás

2011.03.06. 14:39
Gyerekes baromságokkal viccelni jó. Éretlenkedni, műszart tenni a karót nyelt személyzetis Marika széke mellé és fingópárnát a metroszexuális kolléga segge alá meg még jobb. A Farrelly-testvérek filmjeiben megszokhattuk, hogy a lehető legváratlanabb pillanatban vágnak be az ember arcába egy alkarvastagságú fekete hímtagot, szóval ha valaki ezen megütközik, akkor ne menjen el az Elhajlási engedélyre, mert csak bosszankodni fog.

Az igazi tuskó vígjátékok mesterei között bérelt helye van a testvérpárnak. 1994-ben a Dumb és Dumberrel és Jeff Daniels budijelenetével nyitottak, aztán jött a Tökös tekés az iszonyú gyökér Woody Harrelson-Bill Murray duóval, a csúcsra pedig a Keresd a nőt! ondós jelenetével jutottak el 1998-ban, igen, azzal, amiben Ben Stiller füléről lóg a geci, Cameron Diaz meg a hajába keni, zselének.

Az Elhajlási engedély (Hall Pass) is a nagy klasszikusok mintájára készült, de mintha a két gyermeteg lelkületű filmes kezdene felnőni (Peter 55, Bobby 53 éves már), hiszen újabb filmjeikben (Agyő, nagy Ő, Szívem csücskei) egyre kevesebb bunkóság és egyre több romantika fedezhető fel sajnos. Ez tulajdonképpen egy csajos film, némi hímsoviniszta felhanggal, amiben a két főszereplő negyvenesnek (az ijesztően gyorsan öregedő Owen Wilson és a tévé világából érkező Jason Sudeikis) baja van a házasságával, az asszony nem akar dugni, recskázni is csak a ház előtt parkoló kocsiban lehet, a farkuk már akkor is áll, ha a sarki kávézóban a pultoscsaj lehajol egy szívószálért.

A nejek (Christina Applegate és az ipari mennyiségű barnítókrémmel ijesztőre sminkelt Jenna Fischer) is látják, hogy baj van, ereszteni kellene a gyeplőn, míg nem késő. Ezt egyébként egy pszichológus havernőjük javasolja nekik, mondván az a jó, ha a csávók kapnak egy hetes kimenőt a házasságból, azt csinálnak, amit akarnak, azt dugnak meg, akit/amit akarnak, semmi retorzió nem lesz.

Itt a film átfordulhatott volna egy féktelen bohózatba, amolyan klasszikus, nyolcvanas évekbeli stílben, feltupírozott hajú titkárnőkkel és műkörömépítőkkel, sok-sok kivillanó csöccsel meg kamerába belekacsintó főhőssel. Lehet, jobb lett volna, és biztos vagyok abban, hogy ha ezt a történetet a kilencvenes években készítik el, akkor a két fickónak össze is jön az engedélyezett elhajlás, 2011-ben viszont nem így történt.

Az altesti poénok megmaradtak, van három, a lehető legváratlanabb helyen elsütött, borzasztó gusztustalan geg, amire pont úgy fogunk emlékezni még évek múlva is, mint az álló farokkal hugyozni próbáló Jim Carrey-re az Én, meg én meg az Irénből, de ha ezeket kivágjuk a filmből, akkor nem marad más, mint egy közepesnél viccesebb romantikus komédia - azokkal viszont Dunát lehet rekeszteni mostanság.

A színészek legalább jók, Wilson és Sudeikis, és főleg az egyik haverjukat alakító Stephen Merchant (az Office című sorozat brit alkotója) nagyon vicces, de Applegate és Fischer is szolgál pár jó poénnal. A történet végét nem lövöm le, mert az első félóra után ki lehet találni, azt viszont elárulom, hogy a legviccesebb jelentért érdemes kivárni a stáblistát, és úgy a díszlettervező környékén nagyon figyelni.