Pszichopata exek szelleme rombolja a szerelmet

Megérkezett a Netflix legújabb adaptációja, A Manderley-ház asszonya, vagy eredeti nevén: Rebecca.

Daphne du Maurier 1938-ban írt egy regényt, majd két évre rá – amúgy pontosan nyolcvan évvel ezelőtt – Alfred Hitchcock filmet rendezett belőle. A Manderley-ház asszonya azóta akár regény, akár fekete-fehér mozifilm, élvezhető. Sőt.

A Netflix is úgy nyúlt ehhez a klasszikushoz,

Még csak visszaemlékezés formájában sem kap hangot. Személyisége mégis olyan erősen felépített, hogy a történet végére valóságosabb karakter lesz, mint Godot, akire, ugye, mindig csak várunk.

A sztori dióhéjban: Az özvegy, a gazdag férfi egy utazáson megismerkedik a társalgónőként dolgozó, árva lánnyal. Rövid idő múlva feleségül veszi, hazaviszi Manderley-be. Amíg kettecskén nászutazgatnak az élet csupa rózsaszín, ám megérkezve a hatalmas házba, minden fekete és szürke lesz. A nő férje halott exfeleségének bűvöletébe kerül, mint bárki más, aki csak ismerte.

A történet sikerének kulcsa egyértelműen Rebecca. A pszichopata exfeleség holtában is hat az összes szereplőre, és mi, nézők, az új Mrs. de Winterrel rakhatjuk össze puzzle-darabokból a teljes képet: milyen ember volt Rebecca valójában…

Ami a sztori fontos tanulsága, az a kommunikáció hiánya. Egy kezdeti szerelem ugyanis, ha működik is a kémia, megfelelő kommunikáció nélkül halálra ítélt. A páros ebben a történetben is a végén kovácsolódik össze igazán, elválaszthatatlanná – amihez, ugye, elengedhetetlen az őszinteség.

A traumák bárkit össze- és megedzenek, mint a tűz az acélt.

Nesztek, fiatalok, itt egy klasszikus!

Ez az adaptáció nem nyújt sok újdonságot elődjeihez képest. Nem került bele semmi újszerű rendezői megfejtés, a színészek pontosan annyit játszanak el, amennyi a könyvben is megíratott.

A filmet mégsem volt felesleges leforgatni. Aki szereti a történetet, ebben a feldolgozásban is szeretni fogja.

A Netflix elsősorban a fiatalokat szólítja meg. A történet természetéből adódóan a Manderley-ház asszonyával pedig mindenképp izgalmas az első találkozás.

A főszereplőt Lily James alakítja, aki maximálisan azonosul a középszerű, névtelen karakterrel. Gyermeki kíváncsisága és szeretetvágya tökéletesen kiegészíti Armie Hammer Maxim de Winter arisztokratikus gőgjét,

A félelmetes házvezetőnőt Kristin Scott Thomas játssza, aki sokkal több érzelmet és emberi tulajdonságot kölcsönzött Mrs. Danversnek, mint az eddigi feldolgozásokban bárki. Ez nem jó vagy rossz, a karakter hiteles akkor is, ha egy gonosz robotként mutatják be. De Scott Thomas megközelítésében a tehetetlen szomorúságé volt a főszerep, amitől sokkal emberibb és érthetőbb lett a motivációja.

A helyszíneket, a díszletet és a jelmezeket jól eltalálták, sikerült felépíteni a kort és a világot,

A vágás, főleg a film elején, kifejezetten jól megkomponált, ez később veszít a bravúrosságából.

Összességében: a film nézhető, bevonz, maradnak azért hiányérzetek. Aki a musicalverziót ismeri, annak sem lesz hiányérzete. Viszont az, aki a Hitchcock művével hasonlítva látja, vagy a könyv ismeretében, lehet, a végén csalódással nyúl a távirányító gombja felé.

(Borítókép: Kerry Brown / Netflix)