Ezúttal nem az Enterprise, hanem a Discovery csillagflotta űrhajója és legénysége sorsát követhetjük nyomon. Ha lesz erőnk hozzá, ahogyan a forgatókönyvíróknak is.
Lám, egy vírus tényleg mindent képes elpusztítani. A mozi mint intézmény egyértelműen a Covid–19-járvány vesztese, a film azonban, már ha egy forgatókönyv eljut odáig, hogy megfilmesítsék, mindent visz – otthon, a képernyők előtt.
A filmgyártók és -forgalmazók már évtizedekkel ezelőtt rájöttek arra, hogy egy filmnél jobban csak egy sorozat képes a képernyők elé szögezni rajongókat.
VAGYIS EGY JÓ TÖRTÉNET, EGY REMEK SZEREPLŐGÁRDA AKKORA NÉZETTSÉGET HOZ, AMIRE KORÁBBAN NEM IS SZÁMÍTOTTAK.
Manapság pedig, amikor sokan már a mozi sírkövére keresik a megfelelő szavakat, a sorozat valóban győzedelmeskedni látszik az egész estés filmek felett. Hogy nem így lesz, annak bizonyosságára még várni kell, amíg elmúlik a járvány, de a házimozi élményéhez addig is minden adott: pénz, technika, felület.
ÍGY INDULT, GYŐZEDELMESEN A NETFLIXEN A CBS STAR TREK DISCOVERY SOROZATa.
Aki nem ismeri az eredeti űropera-sorozatot még az 1966 és 1969 közötti időszakból (az örök klasszikust William Shatner és Leonard Nimoy főszereplésével), sem az azt követő újabb epizódokat, majd az önálló mozifilmes saga egyik darabját sem, beleértve a J. J. Abrams-féle 2009-es új folyam első epizódját (a 2013-as folytatásban Benedict Cumberbatch pazar Khan-alakításával), az sem maradt le semmiről.
A Discovery csillagflottahajó története önálló, önmagában is értelmezhető, követhető. Hősei, akik az űr végtelenjét járják, ugyanolyan esendőek, mint bárki más a Star Trek-univerzumban; pontosan ugyanazokat az emberi hibákat követik el, mint bárki más közülünk itt, a Kárpát-medencében.
Esendőségük érzelmi alapú, emberi játszmáik alapja bármelyik munkahelyi közösségben vagy családban felfedezhető, és alighanem itt el is dől egy sorozat sorsa, mert kiderül, hogy hősei
- szerethetők-e vagy sem;
- tudunk-e azonosulni velük, vagy sem;
- meg tudjuk-e érteni őket, vagy sem.
FÜGGETLENÜL ATTÓL, HOGY A TÖRTÉNETBEN VAN EGY IDEGEN FAJ, A KLINGON, AMELYIK EL AKARJA PUSZTÍTANI AZ EMBERISÉGET.
Függetlenül attól, hogy értjük-e a spórahajtómű lényegét, miszerint a mindenség éppen úgy működik, akár az emberi test, amelyet neuronpályák sora köt össze és működtet, csak a dolgok a végtelenben az emberi szem előtt láthatatlanok. Pazar.
A Star Trek Discovery ebben a tekintetben is tudott újat mutatni, szerethetőt alkotni. Az első évad epizódokra bontott részeiben is sodró, és ez nagy részben köszönhető annak, hogy olyan karaktereket ismerhetünk meg, akikről azt feltételezzük, hogy képesek ikonikussá válni. A sorozathíres vulkáni Spock féltestvére, a férfinevű Michael Burnham (Sonequa Martin-Green) tökéletes választásnak tűnt ahhoz, hogy elhitesse velünk, itt most újabb Star Trek-halhatatlan születik. Ő egy olyan nő, aki nem bombázó, mégis vonzó, teli női energiával, s mégsem Piroska, s akinek posztere alighanem ott lóg minden Star Trek-rajongó falán.
Vagy Saru (Doug Jones), a kelpien faj képviseletében, akiről kiderül, hogy sokkal emberibb, mintsem gondolná. Vagy Phillippa Georgiou (Michelle Yeoh), aki egy párhuzamos univerzumban lehet akár császárnő is, de a sorozat elején a Shenzou csillaghajó kapitánya.
A sor azonban nagyon nem folytatható. A történet többi szereplője (eltekintve Gabriel Lorca kapitánytól – Jason Isaacs) könnyedén belemerül egy átlagos sorozat muszáj lenni ilyen karakternek is alakjába. S miközben a Discovery magában hordozza a speciális Star Trek-jeleket (az eredeti alkotók anno, már az 1960-as években is úgy válogatták össze a szereplőket, hogy abban legyen afrikai, ázsiai, európai, orosz és amerikai, sőt még homoszexuális is, vagyis minden olyan dolog, amitől píszi lesz a sorozat),
AZ ELSŐ ÉVAD UTÁN A DISCOVERY TÚL KÖNNYEDÉN ÁTSIKLIK EGY SIMA, NÉZHETŐ SOROZAT FOLYAMÁBA.
Ennek oka pedig főként az, hogy ha a forgatókönyvírók lemondanak arról, hogy történeteket írjanak, akkor menekülésnek maradnak a morális kérdésekről szóló, közhelyesen billegő párbeszédek.
Főszereplő ennyit még nem sírt Star Trek-sorozatban, mint Michael a második évadban. Az alkotók mentségére legyen mondva: ez talán annak is tükre, amilyenné vált a világ körülöttünk. Mintha a XXI. századi ember két táborra szakadt volna: az elanyátlanodottakéra és a ragadozókéra. Michael pedig inkább sír, mert hisz abban, hogy szívvel menthető a világ.
EGY OLYAN VILÁG, AMELYBEN AZ ELLENSÉG MI MAGUNK VAGYUNK. ÉNÜNK ROSSZABBIK FELE. JÓSÁGUNK TÜKÖRKÉPE.
De lehet, ebben az is benne van, hogy ha egy történetből kivesszük a gonoszt, aki ellene küzdeni kell és lehet, akkor nem marad más lehetőség, mint kitaláljunk valamit unatkozás ellen.
A klingonok kezdeti ábrázolásáról s főként nyelvezetéről, annak intonációjáról ugyanis nem lehet nem azt gondolni, hogy az nem a mai világra rátelepedő vallási fanatizmus terrorjának ábrázolása.
AMI A VÉGLETEKIG LEEGYSZERŰSÍTI MINDAZT, AMIT JÓ ÉS ROSSZ KÜZDELMÉRŐL GONDOLUNK.
Igaz, a sorozatban klingonok már anno is voltak, és róluk akkor nem feltétlenül ez jutott az eszébe a korabeli nézőknek, de lám, a világ eseményei ennyire hatnak arra is, amit egy film vagy egy sorozat nézése közben gondolunk.
A Star Trek Discovery harmadik évada ennek megfelelően heroikus, világmegmentős, felszabadítós irányba fut, nem kicsit merítve a spagettiwesternek formanyelvéből, ami meglepő módon azért jót tesz a sorozatnak, az érzelmi lavórba merített történetnek. Azt a reményt hordozza magában, hogy ez a történet kikerülhet még az érzelmek óceánjából, és megszárítva izgalmas Star Trek-mozivá nemesedhet.
(Borítókép: Netflix)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
