Remek ötletből faragott gagyi horror

Január elején tízből 7,3-at mutatott az IMDb tetszési indexe a 30 ezüst című HBO-sorozatnál. Most vagy ennyire kevés horrort vetítenek manapság, ami kizárt, vagy elromlott a számláló, ami furcsa volna, de az is lehet, hogy azok, akik ilyen magasra értékelik ezt a spanyol filmfolyamot, megszállottak.

Pedig az alapötlet ígéretes: Júdás elárulja Jézust, a 30 ezüstpénzt azonban, amit ezért kap, nem élvezheti, mivel felakasztja magát, az emberek pedig széthordják az ezüstöt. A történelem során azonban vannak olyanok, démonikus erők szolgái, persze a római katolikus egyházon belül, akik arra tették fel életüket, hogy összegyűjtsék a széthordott 30 ezüstöt.

Júdás ezüstjeiből már csak egy darab hiányzik, és a jelenben játszódó sorozat lényegében erre a pokoli végjátékra épül. A helyszín egy spanyol városka, Segovia, ahol egy börtönviselt, ökölvívásban jártas exorcista pap, Vergara atya (Eduard Fernández) őrzi az utolsó ezüstöt – aki úgy talált a pénzre, hogy anno, amikor Olaszországban egy fiúból űzte ki az ördögöt, az érme előbújt a srác bőre alól.

Nos, ezt akarják tőle megszerezni, de ha csak úgy odaadná, a film lehetne egyrészes is. Mégis évadot kapott, nyolc részt már leforgattak.

S bár a következő részek valamit javítottak ezen, talán azért, mert eltűnt a horror (sajnos visszatér majd), és több lett a misztikum, a sorozat mégsem képes átlépni a XXI. század küszöbét. Tényleg olyan, mintha egy XX. századi latin szappanoperára ráküldenének egy kezdő látványmestert, aki a Skorpiókirály című filmben (2002) látott először embert démonikus szörnyeteggé változni, de még azt a lényt sem sikerül utánoznia.

Álex de la Iglesia rendezőtől nem áll távol az egyházi misztikum és horror hangulatvilága (az 1995-ös A fenevad napja című filmjében is az Antikrisztus fenyegeti a világot), de ma már, amikor a számítógépes trükkökkel szinte bármit meg lehet jeleníteni (no jó, kis pénzért a látvány ritkán izmos), talán nem kellene ragaszkodni a retró látványvilághoz.

Vagy el is kellene felejteni azt. Hiszen ha az ember meg akarja idézni az ördögöt, elegendő hinni azt, hogy a gonosz létezik – és az emberi fantázia bármilyen alakban és formában képes megjeleníteni azt. Ehhez elegendő egyetlen kamera, a fény és árnyék játéka, és a jó színészi alakítás is.

A 30 ezüst sorozat szerencséje egyedül a történet. Az, hogy ugyan még ez is erősen hullámzó színvonalon, és sokszor valóban a brazil szappanoperák világát idéző párbeszédeivel is képes mesélni. Valamint minden trükkbéli gyöngesége ellenére képes leültetni a nézőt a képernyő elé. Talán mert olyan témát dolgoz fel, amire az emberek a lelkük mélyén kíváncsiak:

• létezik-e bűn, és mi az,
• ha van isten, milyennek teremtette az embert,
• lehetünk-e egyszerre teremtők és pusztítók?

És a filmben van is minden: ármány és szerelem, politika és dogma, misztikum és logika. Önmagukkal és egymással vívódó, gyakran hirtelen felbukkanó, odavetett, kibontatlan karakterek.

Paco polgármester (Miguel Ángel Silvestre) és Elena állatorvos (Megan Montaner) kapcsolatának ábrázolása talán az egyetlen, ami legalább következetes. S bár Vergara atya életét is viszonylag jól megmutatják, tetteinek, ok-okozati viszonyainak megértésére szükség van némi szellemi puzzle-kirakóra. És az sem baj, ha nem minden darab kerül a helyére, hiszen egy hirtelen forgatókönyvi átvezetés – ha megértetésre nem is – csodákra képes.

Ezt a sorozatot valójában úgy volna érdemes nézni, ahogyan a tábortűznél a gyerekek hallgatják a kacifántosan, a történetszálakat lazán kezelő nagyapát, akitől mindenki csak azt várja, hogy na, mondja már, mi a történet vége. Csakhogy, ahogyan a nagyapát sem lehet előretekerni, ezt a sorozatot sem nagyon, mert az ördög, mint tudjuk, a részletekben rejlik.