Dobd el a kubait!

A brazil zenét tulajdonképpen mindenki szereti, csak nem tudja, hogy szereti. Például az Ipanemai lány mind a mai napig biztosan tartja magát a legtöbbet játszott slágerek között, de mégis kevesen tudják, hogy ez a szám egy klasszikus bossa nova 64-ből. Szóval a Brazil ritmus című film nem csupán a "brazil zene kedvelői", a fanatikusok és vájtfülűek között arathat sikert. Kuba zenei kultúrájáról a Buena Vista után és előtt annyi film készült, hogy már unjuk is az egészet, a csapból is Compay Segundo folyik, pedig ugyanolyan izgalmas a puerto rico-i, a kolumbiai, vagy éppen a brazil kultúra is, amelyekről azonban lényegesen kevesebb ismeretterjesztő filmet lát a néző, ideje átpártolnunk a brazilokhoz. És most Mika Kaurismäki készített egy nagyon korrekt zenés dokumentumfilmet a brazil zenei életről, bár tény, hogy nem fedezett föl elfelejtett zenészegyéniségeket és nem talált rá egy buena vistásan erős sztorira.

És itt rögtön pontosítani kell, a Brazil ritmus nem általában a brazil zenét, hanem a choro múltját, de főképp a jelenét mutatja be nekünk. A szambáról és a bossa nováról mindenki hallott már, de a choro előbb született mindkettőnél. Története a XIX. század végéig nyúlik vissza, és természetesen, mint a legtöbb latin-amerikai zenei stílusban, úgy ebben is az afrikai, indián, és európai elemek (például a polkáé) keverednek. A choro városi zene volt, mulatókban, bárokban játszották, de előfordult, hogy otthonokban is erre ropták a táncot. Aztán a húszas évektől fölfutott a remekül eladható brazil exportcikk: a szamba és Carmen Miranda ananásszal a fején. Majd a fátyolos, melankolikus, de mégis brazilosan derűs bossa nova hódította meg a világot, így e stílusok miatt egy időre elfelejtődött a choro, de minden jó, ha jó a vége, az utóbbi évtizedekben újból előkerült. A film rendezőjének az a titkos célja, hogy a choro újra divatba jöjjön, hiszen eddig is simán megettünk mindent, ami egzotikus, ami latin: a sont, a salsát, meg az argentin tangót is.

A film középpontjában a Trio Madeira Brasil nevű combo áll, amit három kitűnő brazil chorozenész alkot: Marcello Gonçalves (héthúros gitár), Zé Paulo Becker (gitár) és Rolando de Bandolim. De rajtuk kívül még számos muzsikus megszólal a filmben, és a szereplők felsorolásába szerintem ne is menjünk bele, hiszen ezek a művészek Magyarországon ismeretlenek. Legyen elég annyi, hogy a műfaj tekintélyes képviselőiről van szó, akik beszélnek a zenéhez való viszonyukról, vagy az improvizációról, ami nélkül nincs choro.

Egy szokványos zenei dokumentumfilmben zenetörténészek és zenészek fejtik ki gondolataikat, rövid zenei részletekkel illusztrálva. Kaurismäki filmjében azonban a zenén van a hangsúly, kevesebb a szövegelés, nincsenek zenetörténészek, vagyis az ember belesüpped a moziszékbe és másfél órán keresztül hallgatja a jobbnál jobb dalokat, pihenésképpen a muzsikusok mesélnek, akik egyébként tipikus laza latin fejek. Vagyis egy hasonlóan lebilincselő filmmel állunk szemben, mint Wenders Buena Vistája. Van persze a filmnek egy könnyen átlátható szerkezeti felépítése: sorra veszi az egyes hangszereket és a rajtuk játszó muzsikusokat, és a zene segítségével felidézni a choro fejlődését.

A Brazil ritmus erős atmoszférája és hitelessége a rendező és operatőr invenciózusságának köszönhető, akik nem hagyták dokfilmes klisékbe fulladni az anyagot, és elkerülték a felszínességet is. Valószínűleg a brazil zenészek is az alkotók kezére játszottak ebben, szerintem kevés harsonaművész lenne hajlandó kimenni a tehenekhez egy karámba és kedvenc hangszerével tehénbőgést utánozni csak úgy, jófejségből. És persze a szereplők gátlások nélkül zenélni kezdenek az utcán, a villamoson, a buszon, szóval tulajdonképpen mindenhol, ahová a stáb elkíséri őket. De látunk koncerteket színháztermekben és klubokban, és van egy hihetetlen jelenet, amelyben egy hatalmas asztalt rengeteg zenész ül körül, gitárosok, fúvósok és dobosok, és szó szerint örömzenélnek. Egyébként nagy szerencse, hogy a dalok szövegeit feliratozták, mert ugyanolyan viccesek, mint a kubai son szövegei.

Aki a latin zenét szereti, azért szereti, mert egyedülálló módon ötvöződik benne a popularitás, a könnyedség és az igényesség. A Brazil ritmustól épp azt kapjuk, amit várunk, napsütést, tengert, és végtelen mennyiségű minőségi zenét. Amúgy mindig is irigyeltem az olyan kultúrákat, ahol még a tyúkszemről is képesek dalt szerezni.