Részeges ausztrál vagy jófajta hongkongi kurva

2005.04.18. 13:36
Senki sem tudja megkapóbb erővel láttatni a málladozó, vizes falak között, ablaktalan, néha mágikus fényekkel megcsapott hátsó szobákban szövődő szerelmeket, mint Christopher Doyle Wong Kar-Wai filmjeiben: nyugati létére sikerült közel jutnia az ázsiai lélekhez.

Legendás alkotótársához, Wong Kar-Wai-hoz mennyire fűzi szoros kapcsolat?


2046
Klikk a képre!
Sosem beszélünk a készülő filmről. Wong Kar-Wai, William Chang, a látványtervező, és én, minden egyes filmünknél a kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatból indulunk ki. Azt mondjuk, "akkor van kész a munka, ha látjuk, hogy jó", és nem azt, "hogy van egy koncepciónk, és valósítsuk meg". Ez intuitívabb és keletibb módszer annál, mint ahogyan a nyugati produkciókban dolgoznak. Az is benne van ebben, hogy nem tudom tökéletesen elmagyarázni, milyen képet akarok alkotni, egészen addig, míg viszontlátom a kamera keresőjében. Új filmünk a 2046 ezért húzódott annyira el: Sanghajban egy irdatlanul nagy műteremben forgattunk legalább négy hónapig, és a menetrendünk szerint már el kellett volna húznunk a csíkot. De még mindig nem jöttünk rá, mitől tudna életre kelni ez a helyszín. Önmagamnak is legkönyörtelenebb kritikusa vagyok. Egy nap azonban valami csoda történt, megtaláltuk a megfelelő szemszöget, fényviszonyokat, és nekiveselkedtünk a munkának. Három napig megállás nélkül forgattunk. A második este ott ülök Wong Kar-Wai-jal, és nevetve egymásra nézünk: "Mi a baj velünk, hogy csak így tudunk dolgozni?" Mert először táncolnunk kell, ráéreznünk a filmre, a pillanatra, és ha akkor bekattan valami, akkor születhet meg a jelenet. De ahhoz, hogy egy ilyen szituációba belemenjünk, bizalom szükséges: a hit abban, hogy megtaláljuk a megoldást. Mindig azt mondjuk: nem tudjuk, mit csinálunk, de jöjjünk rá menet közben. Ez a meditációhoz hasonlatos. Vagy ahhoz, ahogy egy mandalát készít az ember homokból.

És mi van akkor, ha elvállal egy olyan nagy költségvetésű filmet, mint a Hős, ahol nincs sok helye az együttgondolkodásnak.

Bizonyos szinten büszke vagyok arra a filmre. De nem lehet benne csalódni: tudod, hogy mit vállaltál, és tudod, hogy a nézők azt fogják mondani, milyen gyönyörűen fényképezett film. A Hős a filmkészítésnek azt a mezejét képviseli, ahonnan jövök. De nem ide tartok.

Elárulná, mi értelme volt annak, hogy Gus van Santtel snittről-snittre, változatlanul lemásolta Hitchcock Psychóját a kilencvenes évek végén?

A mi Psychónkra nem filmként kell gondolnunk, hanem koncepcióként! Mint konceptuális mű, hasonlatos a becsomagolt Reichstaghoz: ha nem tudod megváltoztatni Hitchcockot, miért fáradnál vele? Miért lázadjuk látványosan, ha a rendszeren belül, a saját eszközeivel is kicseszhetünk Hollywooddal! Ez a nagy poén. Miért törjük darabokra az eredeti művet, ha az ép és teljes? A Psycho esszé a színekről, olyan, mint egy Ph.D dolgozat. Sokáig visszautasítottam a hollywoodi ajánlatokat: a Psychóval végül is puha talajra landoltam az egyébként kemény Hollywoodban (ha azt nem számítom, hogy utálok vezetni, és mindig eltévedtem a helyszínre menet): minden nap időben meg kellett jelennem, de nyugodtan gondolkodhattam a színekről, beállításokról, egy világos koncepció mentén, egy kiváló rendező társaságában.

Mi történik az operatőrrel, ha egyedül marad? Milyen funkciót tölt be a fényképezés az életében? Ott nincsen rendező, aki megmondja, mit tegyen.


Csungking expressz
Képeimet a munkám szülte: a forgatásokon készültek, ahol a szituációkat én világítom. Úgy éreztem, annyira kivételesen közeli pozícióban vagyok, hogy olyan pillanatokat láthatok, amelyekről a nézőnek fogalma sincs. Aztán rájöttem, hogy a fényképezés egyúttal engem is formál: halálra rémített a gondolat, hogy a kiállításon ezekkel a képekkel egy darabot a közönség elé tárok önmagamból. Készítettem egy rövidfilmet a tárlathoz, amibe sikerült még jobban beletenni magam. Innen a tárlat címe: Közel Chrishez. Meg kell találni az egyensúlyt: miközben operatőrként adok, hol van az, amit én kapok? A fotózásban nyerem vissza az energiámat. Ez az én terápiám.

Nem gondolja, hogy meg kellene őriznie a tehetségét? Az alkoholtól idővel esetleg leépülhet...

Tudja mi történt Charles Bukowskival? 76 évesen abbahagyta az ivást, és kiégett. A nagy dzsessz-zenészek, miután hatvan éves koruk után leállnak a kokainnal, elmennek egy bárba, és nyavalyognak, hogy körülöttük füvet szívnak. Ennyit a tehetség megőrzéséről. Muszáj a borotvaélen táncolnunk, bocsánat, másként nem megy! De tudja, nem iszom mindig - csak kérem, ne mondja el senkinek! Ha legközelebb egy pohár Bloody Maryvel lát, lehet, hogy csak Virgin Mary van benne.

szerző - Kriston László