Kispórolták a Trockij elleni merényletet

Ebben az évben az oroszországi filmgyártás az előrejelzések szerint rekordot dönt. Átlépi a bűvös határt: száznál több játékfilm készül. Az orosz filmművészet egyébként kvótameghatározás és egyéb, a nyugati filmek forgalmazását korlátozó intézkedések nélkül is kezdi megszorongatni mozijaikban a hollywoodi sikerfilmeket, ahogy 2004-ben is tette Timur Bekmambetov Éjszakai őrség című blockbuster fantasy-ja.

Tengeralattjárós katasztrófafilm atomcirkálóval

Szemezgessünk a 2004-ben készült filmekből, főleg azokból, amik nagy sikerrel szerepeltek a mozikban és/vagy a hazai fesztiválokon (néhányuk már megrendelhető dvd-n, de némelyik csak idén vesz részt nemzetközi szemléken). A sort a legfontosabb darabbal kezdjük, ami a Holnapután katasztrófafilmet is leelőzte nézettségben, ugyanakkor Eizenstein Patyomkin páncélosára is utal, és ez Vlagyimir Hotyinyenko tengeralattjárós katasztrófafilmje, a 72 méter.

A film a 2000-ben elsüllyedt Kurszk tengeralattjáró 118 emberéletet követelő katasztrófájára emlékezik. Fájdalmasan érintett akkoriban mindenkit a hadiflotta parancsnokságának elképesztő viselkedése: félreinformálás, kibúvók keresése, a külföldi segítség visszautasítása - ami egyet jelentett azzal, hogy már előre keresztet vetettek a tengerészekre, és általában az illetékes hatóságok késlekedése. A 72 méter mégsem hatol ennyire mély, sötét zugokba, ehelyett a hősiességről és bajtársi összefogásról szóló szimpla történetet tálal fel, ami hagy a nézőkben némi reményt arra, hogy egy tucatnyi tengerészt a végén mégis csak kimentenek.

Egy orosz kritikus rögtön elnevezte a filmet "oroszországi agitpropnak", olyan üzenetnek, ami azt sugallja, hogy nincs is kit hibáztatni a Kurszk sorsáért, illetve válaszunknak az azonos témájú, nagy feltűnést keltő amerikai filmre, a K-ra. A rendező bevallja, hogy a film "egyfajta vigasz, orvosság lehet" az oroszoknak. Nem kevés pénz ment el erre a nyilvánvalóan rendelésre készült "vigaszra". Az orosz televízió egyes csatornája (az ORT) magára vállalta az 1,6 millió dolláros költségvetést, ami orosz mércével is luxus-költségnek számít. A hadiflotta - felsőbb utasításra - tengeralattjárókat, helikoptereket és egy atomcirkálót bocsátott a filmesek rendelkezésére, és engedélyezte, hogy a forgatócsoport a Barents-tenger zárt katonai övezeteiben dolgozzék.

Jóllehet a film igen hatásos, akad benne számos zagyvaság és képtelenség. Például: a szerencsétlenül járt tengeralattjáró legénységének tagjaiban fel sem ötlik a kérdés - miért nem siet senki a segítségükre? Amikor pedig felfedezik, hogy a mentő búvárruhák használhatatlanok, ezért csak egyik társuk hanyagságát okolják. A felvételek, a filmtrükkök, a dramaturgiai feszültség, a népszerű színészek (Szergej Garmas, Szergej Makoveckij, Marat Basarov), és Ennio Morricone zenéje mind a nézők moziba csábítására szolgál. A Nemzeti filmdíj, az Arany sas átadási ünnepségén a 72 méter kapta a fődíjat, amit Hotyinyenko és a producerek Francis Ford Coppola kezéből vehettek át. Mindezt az "Arany sas gazdája", Nyikita Mihalkov intézte, hiszen megvannak a maga szövevényes számításai, s azokban mind a neves amerikai vendég, mind a díjazott hazafias orosz blockbuster meghatározott helyet foglalt el. De ez már egy másik történet.

Az Arbat dédunokái

Maja Turovszkaja, az oroszországi tömegkultúra szakértője kilencvenes évekbeli tanulmányában nehezményezte, hogy az orosz filmművészet alábecsüli a közönségfilmek lehetőségeit, és hogy a filmsorozatok terrénumát teljesen a latin-amerikaiaknak engedte át, majd kijelentette: "Számomra jellemző mutatója e szemléletnek az, hogy nem filmesítették meg Az Arbat gyermekeit. Ha a filmgyártás a válsága óráján sem kapott korának e szuper-bestsellere után, akkor nem is tekintette ezt feladatának".

A gorbacsovi peresztrojka legelején hozzáférhetővé vált, de sok évvel azelőtt készült sztálini korszakot felölelő Ribakov-regény, Az Arbat gyermekei jelkép lett. És végre 2004-ben tévésorozat és film is készült belőle. A sztálini korszak Rómeó és Júlia-történetében Szása és Várja az áldozat.

A fiatalok kettétört élete mellett a filmben háttérbe szorul a történelmi-politikai vonal, de ez érthető is, hiszen túl drága lett volna felvenni például a Trockij elleni merényletet. A "népek atyját", a paranoid Sztálint ellenben a fiatalok bálványa, Maksim Sukhanov alakítja, brilliánsan.

Újorosz telefonszex

A legújabb oroszországi művészfilmek filmhősei a szeretetet keresik a mai elvadult világban, miközben a legcsekélyebb tekintettel sincsenek a közönségre, csak a filmfesztiválok nézőit veszik számításba.

Így van ez Szvetlana Proszkurina Távoli végcéljában, amit be is mutatták a velencei filmszemlén. A film cselekménye két párhuzamos vonalon bonyolódik. Az egyik egy fiatalemberről szól, aki gyanús üzleti tevékenységet folytat, miközben tiszta szerelemről ábrándozik. A másik szálban egy ugyanerről álmodozó fiatal lányt követhetünk, aki újorosz anyjával és mostohaapjával él, és telefonszex-szolgáltatást végez, hogy az éter hullámain találkozzon vágyai lovagjával. A filmet szinte elárasztják a sokszor igen szokatlan szimbólumok, amik eltorlaszolják az utat a szerző mondanivalója és a néző között.

Sokkal radikálisabb a maga ambiciózusan szerzői, stilisztikailag különc, kimódolt filmvilágával az ismert forgatókönyvírónő, színésznő és divatdiktátor, a moszkvai Eszenyi Enikő, Renata Litvinova, aki rendezőként az Istennő - Hogyan lettem szerelmes? című filmben debütált. (A filmet a 2005-ös rotterdami fesztiválon mutatták be.) A film még az előtt nagy feltűnést keltett, hogy a mozikba került volna. A parádés szereposztás (Konsztantyin Habenszkij, Viktor Szuhorukov, Szvetlana Szvetlicsnaja, Makszim Szuhanov), a főhősnő különcködő viselkedése (szerepét természetesen maga Litvinova alakította), a furcsa cselekmény, a nagyhírű Zemfira dalai és Igor Vdovin zenéje mind-mind jó reklám volt. A bemutató után a vélemények - a "hagymázas lázálom"-tól a "zseniális mozi"-ig - élesen megoszlottak. Az új film egyidejűleg thriller, komédia, melodráma és mese egy nyomozónőről, akihez egy eltűnt kislány ügye kerül.

Zongorára hangolva

Én ezzel szemben A zongorahangolónak, Kira Muratova legutóbbi filmjének vagyok odaadó híve. Egyik kollégám a róla szóló kritikájának igen szellemesen a "Muratova optimizmus-szindrómája" nevet adta (rájátszva a rendezőnő első peresztrojka-korabeli darabjának címére, az Aszténia-szindrómára). Van ebben a film-fantáziában fordulatos cselekmény, van suspense (igaz, enyhébb, kíméletesebb), van gonosz "végzet asszonya" és a végkifejletből a vájt fülű néző személyes üzenetet hallhat ki.

Georgij Gyelijev az odesszai showman a főszerepben egy intelligens ifjút alakít, aki mellesleg félresikeredett muzsikus, de kiváló zongorahangoló. Gátlástalan szélhámoskodásba kezd, két pénzes és ugyancsak rendkívül intelligens idős hölgyet "vesz munkába". (Nyina Ruszlanova és Alla Gyemidova lubickol a szerepében.) Közben a főhős oda is kacsint a nézőknek, így kell ezt csinálni.

A zongorahangoló a régi kópéregény műfaji sajátosságait idézi, aminek fő jellemzője, hogy kigúnyolja azt a társadalmat, amiben ha valaki nem csal, nem vetemedik aljasságra, hoppon marad. De van a filmnek más, nyugtalanító és drámai rejtett mondanivalója is, azt ugyancsak érzékletesen, szívhez szólóan juttatja kifejezésre Gyemidova és Gyelijev finom duettje: a két nemzedék közötti távolságot, a fiatalok ártatlan cinizmusát és az öregek rövidlátó önzését, és persze az emberarcú kapitalizmust, ami Oroszországban már elvesztette az emberarcát.

Muratova azonban, akinek egy komor, minden reménnyel felhagyó művész hírét sikerült kivívnia magának, mindebből nem valami komor, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés-szellemet idéző történetet, hanem egy komédiát filmesített meg, és ez némi reményt csillant fel.

Szerző - Alekszandr Trosin