Úri tolvaj, szexi junkie és a zenélő képeslap

Arséne Lupin
- Kosztümös csaló sok pénzből
szalai

Az Arséne Lupint az a Jean-Paul Salomé rendezte, aki felelőssé tehető a Belphégor - A Louvre fantomja című filmért is, melynek egyetlen erénye a főszereplő Sophie Marceau volt; aki tehát volt olyan szerencsétlen, hogy végigszenvedte a fekete álarcos rém kiállítótermi kísértetjárását, az biztosan félve nyúl ehhez a kosztümös kalandfilmhez. Ami viszont, nagyobb költségvetésű mozihoz méltóan, legalább látványosnak látványos, és bőven meg van szórva jól megcsinált klasszikus kalandfilmjelenetekkel is. Úriember tolvajunk a roueni katedrálisban akrobatáskodik, mozgó vonatra ugrik lóhátról, és egy századfordulón játszódó történethez képest a robbanásokkal sem spóroltak a készítők.

Viszont nehéz eldönteni, hogy a hagyományos kalandfilmtől vagyunk-e elszokva (én például ritkán ülök izgatottan a tévé elé egy-egy Jean Marais-ismétléskor), vagy a film, minden fordulat és misztikum ellenére tényleg unalmasan kiszámítható. Az elrejtett kincs utáni nyomozás, mintegy Da Vinci-kód light módjára, azért érdekes lehet az erre fogékonyaknak, aki viszont elhitte, hogy Indiana Jones és James Bond közös gyermekét üdvözölheti majd a legújabb kiadású Arsene Lupin személyében, csalódni fog.

Dogora
- Zenélő képeslap Kambodzsából
barb

Másfél napos munkával bármikor tudnék fotókiállítást csinálni, ha kiválogatnám több ezer darabos archívumomból azokat a képeket, amelyeken mondjuk profilból, vagy ülve, netán főzés, esetleg - visszaélve kiszolgáltatott helyzetükkel - alvás közben kaptam le embereket. Persze ez csak arra lenne jó, hogy megmutassam, milyen különbözőek és mégis milyen egyformák vagyunk. Fotókiállításnak még elmegy az ilyen nem túl eredeti ötlet, de filmnek kevés.

Érezhette ezt Patrice Leconte is, akinek kambodzsai képes albumát a sajtóanyag szerint "egy hihetetlen szimfonikus szvit" ihlette, melyet száz gyerek ad elő. A valóságban a szimfonikus szvit nem az egyedüli aláfestése a világ egyik legszegényebb országáról készült képeknek (by Étienne Perruchon), van ott csasztuska, Carmina Burana, szláv tercelő népdal, sőt Kodály Zoltán-mű is. Ami nincs: tradicionális kambodzsai zene, vagy legalább kambodzsai fiúzenekar-sláger. Ez a zenei egyveleg pedig olyan rosszra sikerült, olyan koncepciótlan, hogy már akkor is jobban járnánk, ha csak zaj lenne, a biciklis forgalom zaja, a piaci árusok trécselése, a kaucsukfa szisszenése, ahogy megvágják, vagy a varrógépek moraja. Nemcsak a zenéből nem derül ki, hogy Kambodzsában vagyunk, hanem a képekből sem. Ha nem vagyunk nagyon jártasak a távol-keleti karakterek azonosításában, és nem ismerjük fel a nemzeti zászlót, amit az egyik körforgalomban felvett képsorozaton pillanthatunk meg, akkor elvesztünk. Lehetnénk bárhol Ázsiában, ahol négyen ülnek egy motorbiciklin, ahol vízre épült viskókban laknak, ahol aratnak, vagy ahol alszanak.

Az a megengedő gyanúm, hogy Leconte készíthetett - vagy készít - egy dokumentumfilmet Kambodzsáról, és az utolsó pillanatban kihalászta a kukából azokat a filmfecniket, ahol emberek látszanak a fent említett helyzetekben. A nem megengedő változat az lenne, hogy Leconte ezt pont így, pont ilyenre akarta, de ezt mégsem gondolhatom egy Franciaországban agyonajnározott rendezőről. Egy azonban biztos: imbecillisnek vagy csontra szívottnak kell lenni ahhoz, hogy egy ilyen érdektelen zenés képeslapot nyolcvan percig meredten nézzünk.

Tiszta
- Vonzó ex-junkie
Mesterházy Lili

Emily (Maggie Cheung) junkie plusz reménybeli énekesnő, a férje, Lee lecsúszott rockzenész plusz junkie, aki egy veszedős éjjelen túladagol és a nő egyedül marad. Van egy fiuk, akit Lee szülei nevelnek, őt akarja visszaszerezni Emily, de előbb le kell jönnie a heroinról.

Olivier Assayas filmje a hongkongi színésznő körül forog, akár az Irma Vep-ben az öltöztetőlányok rebbenő ujjai, úgy tapogatja le Eric Gautier légies kamerája Cheung törékeny alakját. Övé ez a film; Emilyt látjuk szinte minden pillanatban, ahogy Londonban, Párizsban, Kanadában vándorol, angolul, franciául, kínaiul próbálja helyrehozni az életét. A történet helyenként lelapul és lassú unalomba fullad, de az ember mégsem hagyja ott az egészet. Kíváncsi a hősnőre, kíváncsi a sorsára, bár a Tiszta nem Trainspotting: a címmel ellentétben érdekes módon nem is próbálja meg bemutatni a leszokás poklát - inkább Emily szomorú mandulaszeme dominál, nem a remegő kéz vagy az izzadt émelygés. A film ezért aztán nem is merül mélyre, de nem is süllyed el. A happy end sem katarzis, csak csendes derű. Feltűnik még a remek Nick Nolte is Lee apjának szerepében, de ez Maggie Cheung jutalomjátéka, az első perctől az utolsóig.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!