Tai Pan után én is eljutottam a Moziünnepre: a hétvégi világvége hangulatomhoz mindenképpen valami szétcsapós filmet kerestem, de Terry Gilliam Tidelandjétől eltanácsoltak, az új Fliegauf miatt meg ki kellett volna hagynom a feledhetetlen Speak koncertet. Végül a szibériai vámpírfarkasokra ültem be az Uránia alagsorában. A Farkast filmnek csak óvatosan nevezném, a Filmszemlén is a kísérleti kategóriába dugták el, nem véletlenül. Nálam pedig teljesen betette az ajtót, mivel a hűvös Csortos teremben kénytelen voltam fizikailag is átélni, mint érezhetnek a fagyos semmi közepén a rénszarvastenyésztésből élő zürjén és manysi rokonaink.
A film alapanyaga különben lenyűgöző. A füstös szibériai diszkó, az alkoholtól és a fagytól eldeformált arcok, és a rozsdás, szovjet, ipari gépek a havas tájban már önmagában elég kísértetiesek, és ha ehhez még hozzávesszük az ottani természeti népek természetfeletti legendáit, isteni beszaratós finnugor horrormesét lehetett volna kanyarintani ebből. Sokkal több vér sem kellett volna hozzá. Ehelyett mit kaptunk? Farkasos filmet egy szál farkas nélkül, ahogy Hajni kollegina szemfülesen megjegyezte. Az igazán ütős részeket, például amikor Nyikolaj Szergejevics kivonul az erdőbe, hogy a vérszomjas farkasokkal tanácskozzon, sajnos Haggyállógva Vászkás narrációval oldották meg. Nagy kár érte, mert a Farkas egy-két képe így is makacsul ráégett a retinámra. (5/2)