Abuzált gyermekek világa

A gyerekeknek annyira rossz ebben a gonosz világban, hogy nézni is alig lehet. Cannes-nak fontos a dráma, még fontosabb, hogy legyenek olyan megosztó témák, amik állásfoglalásra késztetik a nézőt. Azonosulhatunk egy pedofillal, sőt megérthetjük őt akár egy picit is? Milyen gyereknek lenni ilyenkor? Két jó, de megrázó film is a gyerekekkel foglalkozott Cannes-ban.

Michael (rendezte: Markus Schleinzer)

Michael Haneke casting directora bemutatkozott első filmjével, a Michaellel. Az osztrákoknak van bőven bajuk, ezt mindig is sejtettük, de láthatóan bátran néznek szembe saját problémáikkal. A tök átlagos irodai életét élő Michael egy pedofil, aki a háza pincéjében, alaposan elzárva tart egy 10 éves kisfiút. Ismerős történet, főleg Ausztriában, de meglepő, hogy ebben a filmben a rendezőt nem a gyerek, hanem a férfi érdekli, az ő történetét követjük figyelemmel, megértéssel és undorral. Mindhárom szó fontos.

A visszafogott, egészen puritánul fotózott film leköt, és nem hagy békén. Hogy hagyhatna, ha rendre abuzálja a kisgyereket a férfi? Az egyik, egyébként vicces, de itt leírva fura és visszataszító jelenetben a férfi a vacsoránál megkérdezi egy előző esti filmélményét idézve, hogy a farkát vagy a kését döfje a gyerekbe először, mire a fiú a tányérból fel sem nézve válaszolja, hogy a kést. Mert kiszolgáltatott életében ő csak a szexualitás egy pár négyzetméteren tartott eszköze.

Natascha Kampusch történetét sokan ismerik. Tízévesen elrabolták, ugyanilyen kis pincebörtönbe zárták, 3096 napot töltött fogságban. Kampusch könyvet írt történetéből, ami nagyon-nagyon sok ponton megegyezik a film cselekményével és karaktereivel, és nem azért, mert loptak a sztorit, hanem mert gonosz a világ.

A pedofil és a gyerek közötti fura, megérthetetlen viszonyt Schleinzer végig hiba nélkül építi, pedig rengeteg lehetősége lett volna elrontani a filmet. Nehezet  vállalt, de megoldotta, összesen egy, nem túl könnyű feladattal kellett szembenéznie: meg kellett értenie egy pedofilt. Hogy miért csinálja ezt. A rendező megértése pedig vitákat hoz, hiszen rögtön azt kérdezzük vissza, hogy miért is kell megértenünk egyáltalán egy ilyen undorító alakot? A megértés egyben elfogadás is?

Le Gamin au vélo (rendezte: Jean-Pierre és Luc Dardenne)

A Dardenne-testvérek Cannes kedvencei. Itt jártak már és nyertek háromszor Aranypálmát a Rosettával, a Lorna csendjével és A gyermekkel is. A belga Jean-Pierre és Luc Dardenne megint egy nagyon egyszerű történetet meséltek el, nem tökéletesen, de sok érzéssel. A szombati vetítés után hosszan tapsoltak a filmnek, bár mi nem voltunk ilyen lelkesek. Inkább szigorúak, ha már kedveljük a rendezőpárost. Pedig a Le Gamin au vélo így is nagyon jó film, amiben realizmus találkozik rengeteg érzelemmel.

A történetben a nevelőintézetből menekül el a 12 éves Cyril, mert nem jött az apja látogatóba, pedig ígérte neki. Nagyon is érthető alaphelyzet ez, amit csak megerősít a vörös hajú, elálló fülű, tehát svéd gyerekvers-szerű főszereplő fiú (Thomas Doret), aki állandóan fut, menekül, szabadul, esetleg pirosló arccal zihál. Nem tudja elfogadni, hogy az apja hazudott neki, sőt még a biciklijét is eladta. A biciklihez pedig, mint saját apjához, nagyon ragaszkodik. A bicikli az utolsó kapocs talán a szabadsághoz és az apához. Az apát Dardenne-ék kedvence, Jérémie Renier alakítja visszafogottan, és talán ezért hatásosan: végig nagyon meggyőző, hogy nem tud semmit kezdeni a fiával.

Bár a páros nem szokott híres színészeket alkalmazni, most mégis megtették, a híres belga színésznő, Cécile de France alakítja a nőt, aki valamiért nemcsak segíteni akar a fiún, de meg is szereti. Sajnos a motivációt nem ismerjük meg, bár egy interjúban elmondták, hogy ez szándékos, nem akarták megmagyarázni a motivácíiókat. Szoros kapocs alakul ki viszonylag gyorsan a két ember között, bár a fiúnak meg kell tanulnia megbízni a nőben és annak az életnek az érvényességében, amit a nő felajánlj.

A rövid, 87 perces filmben eléggé elnagyolnak fontos részleteket, amikkel a karakterek motivációit jobban megérthetnénk.

Modern tündérmesének kellene neveznünk a filmet, mondta Jean-Pierre Dardenne a sajtótájékoztatón, és a Robin Hoodhoz, a Pinokkióhoz és a Piroskához hasonlította történetüket, mert itt is el kell fogadni egy felfoghatatlan illúziót, konkrétan azt, hogy az apa nem akarja látni a gyerekét többet.