Árpád
-2 °C
3 °C

Abuzált gyermekek világa

2011.05.16. 12:09 Módosítva: 2011-05-16 12:56:38

A gyerekeknek annyira rossz ebben a gonosz világban, hogy nézni is alig lehet. Cannes-nak fontos a dráma, még fontosabb, hogy legyenek olyan megosztó témák, amik állásfoglalásra késztetik a nézőt. Azonosulhatunk egy pedofillal, sőt megérthetjük őt akár egy picit is? Milyen gyereknek lenni ilyenkor? Két jó, de megrázó film is a gyerekekkel foglalkozott Cannes-ban.

Michael (rendezte: Markus Schleinzer)

Michael Haneke casting directora bemutatkozott első filmjével, a Michaellel. Az osztrákoknak van bőven bajuk, ezt mindig is sejtettük, de láthatóan bátran néznek szembe saját problémáikkal. A tök átlagos irodai életét élő Michael egy pedofil, aki a háza pincéjében, alaposan elzárva tart egy 10 éves kisfiút. Ismerős történet, főleg Ausztriában, de meglepő, hogy ebben a filmben a rendezőt nem a gyerek, hanem a férfi érdekli, az ő történetét követjük figyelemmel, megértéssel és undorral. Mindhárom szó fontos.

A visszafogott, egészen puritánul fotózott film leköt, és nem hagy békén. Hogy hagyhatna, ha rendre abuzálja a kisgyereket a férfi? Az egyik, egyébként vicces, de itt leírva fura és visszataszító jelenetben a férfi a vacsoránál megkérdezi egy előző esti filmélményét idézve, hogy a farkát vagy a kését döfje a gyerekbe először, mire a fiú a tányérból fel sem nézve válaszolja, hogy a kést. Mert kiszolgáltatott életében ő csak a szexualitás egy pár négyzetméteren tartott eszköze.

Natascha Kampusch történetét sokan ismerik. Tízévesen elrabolták, ugyanilyen kis pincebörtönbe zárták, 3096 napot töltött fogságban. Kampusch könyvet írt történetéből, ami nagyon-nagyon sok ponton megegyezik a film cselekményével és karaktereivel, és nem azért, mert loptak a sztorit, hanem mert gonosz a világ.

A pedofil és a gyerek közötti fura, megérthetetlen viszonyt Schleinzer végig hiba nélkül építi, pedig rengeteg lehetősége lett volna elrontani a filmet. Nehezet  vállalt, de megoldotta, összesen egy, nem túl könnyű feladattal kellett szembenéznie: meg kellett értenie egy pedofilt. Hogy miért csinálja ezt. A rendező megértése pedig vitákat hoz, hiszen rögtön azt kérdezzük vissza, hogy miért is kell megértenünk egyáltalán egy ilyen undorító alakot? A megértés egyben elfogadás is?

Le Gamin au vélo (rendezte: Jean-Pierre és Luc Dardenne)

A Dardenne-testvérek Cannes kedvencei. Itt jártak már és nyertek háromszor Aranypálmát a Rosettával, a Lorna csendjével és A gyermekkel is. A belga Jean-Pierre és Luc Dardenne megint egy nagyon egyszerű történetet meséltek el, nem tökéletesen, de sok érzéssel. A szombati vetítés után hosszan tapsoltak a filmnek, bár mi nem voltunk ilyen lelkesek. Inkább szigorúak, ha már kedveljük a rendezőpárost. Pedig a Le Gamin au vélo így is nagyon jó film, amiben realizmus találkozik rengeteg érzelemmel.

A történetben a nevelőintézetből menekül el a 12 éves Cyril, mert nem jött az apja látogatóba, pedig ígérte neki. Nagyon is érthető alaphelyzet ez, amit csak megerősít a vörös hajú, elálló fülű, tehát svéd gyerekvers-szerű főszereplő fiú (Thomas Doret), aki állandóan fut, menekül, szabadul, esetleg pirosló arccal zihál. Nem tudja elfogadni, hogy az apja hazudott neki, sőt még a biciklijét is eladta. A biciklihez pedig, mint saját apjához, nagyon ragaszkodik. A bicikli az utolsó kapocs talán a szabadsághoz és az apához. Az apát Dardenne-ék kedvence, Jérémie Renier alakítja visszafogottan, és talán ezért hatásosan: végig nagyon meggyőző, hogy nem tud semmit kezdeni a fiával.

Bár a páros nem szokott híres színészeket alkalmazni, most mégis megtették, a híres belga színésznő, Cécile de France alakítja a nőt, aki valamiért nemcsak segíteni akar a fiún, de meg is szereti. Sajnos a motivációt nem ismerjük meg, bár egy interjúban elmondták, hogy ez szándékos, nem akarták megmagyarázni a motivácíiókat. Szoros kapocs alakul ki viszonylag gyorsan a két ember között, bár a fiúnak meg kell tanulnia megbízni a nőben és annak az életnek az érvényességében, amit a nő felajánlj.

A rövid, 87 perces filmben eléggé elnagyolnak fontos részleteket, amikkel a karakterek motivációit jobban megérthetnénk.

Modern tündérmesének kellene neveznünk a filmet, mondta Jean-Pierre Dardenne a sajtótájékoztatón, és a Robin Hoodhoz, a Pinokkióhoz és a Piroskához hasonlította történetüket, mert itt is el kell fogadni egy felfoghatatlan illúziót, konkrétan azt, hogy az apa nem akarja látni a gyerekét többet.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?