Majom Mózes, vezesd néped!

A sokat sanyargatott nép vezetője kezdetben boldog családtagként él későbbi ellenségei házában, de mivel egy verekedés miatt megromlik a viszonyuk, menekülni kénytelen. Övéi közt ráeszmél, otthon mindig másodrendű, örökbefogadott gyerekként fogják kezelni, ezért inkább elhatározza, új családjával kitör a rabságból, és átkel a Nagy Folyón. A galád ellenség persze fegyvereseket küld utánuk, de azok hiába tizedelik meg soraikat, a bölcs vezér átviszi a sokat szenvedett népet a túlpartra, és az ottani Kánaán lesz az új hazájuk.

Ez most természetesen nem Mózes második könyvének bibliaszakkörös kivonata, hanem A majmok bolygója: Lázadás tartalomismertetője. A szenvedő nép a kutatólaborokban, menhelyeken és állatkertekben fogva tartott csimpánzok és gorillák hada, a gonosz egyiptomiak meg a génkísérletektől Isten-komplexusossá váló, karrierista tudósok, akik az Alzheimer-kór elleni szérum kifejlesztése érdekében még a családi vígjátékok jelbeszéddel társalgó, ruhába bújtatott főemlőseit is képesek feltrancsírozni.

Charlton Heston 1968-as majmos eredetije kultfilm lett, ami főleg a gyomronrúgással felérő lezárásnak volt köszönhető. Négy, többé-kevésbé nézhető folytatás és Tim Burton 2001-es mítoszrombolása után most végre a Majmok bolygója brandet is utolérte remake-gyártási láz, és a többi, vhs-klasszikusokat megerőszakoló pénzszivattyúval ellentétben egy egész jó popcornfilm született. És még parasztvakító 3D sem kellett hozzá.

A sztoriban persze nincs semmi meglepetés. Egy titkos laborból feldoppingolt agyú makik törnek ki, akik a majmok Mózese, egy Caesar nevű csimpánz parancsára lezúzzák a velük szemétkedő embereket, ráadásul a világra is rászabadul egy kataklizma, azaz gyönyörűen eljutunk az első film posztapokaliptikus jövőképéhez. A mostani prequel nem is a csavaros történetvezetésével hódítja meg a nézőt, hanem az elképesztő látványvilágával. Peter Jackson effektgyára, a Gyűrűk Ura és az Avatar CGI-szereplőit is animáló Weta most már tényleg ott tart a motion capture technikában, hogy a rajzolt majmok arcjátéka (főleg a Caesart alakító Andy Serkisé, aki King Kong után 6 évvel újra digitális majomruhába bújt) sokkal emberszerűbb lett, mint az látványosan erőlködő hús-vér színészeké, élükön a főszereplőnek szánt James Francóval.

Az Oscar-házigazda sajnos a legfájóbb pontja a filmnek. Pedig elvileg ő lenne a pozitív hős, Caesar pótanyja, a tudós, aki nagyon bánja, hogy szegény kis szőrös állatkákon végzett kísérleteket. Csakhogy a srácot még a digitális háttérmajmok is lejátsszák a vászonról, mert egyféle arckifejezése van: lehet rosszfiúkkal keménykedés, temetés vagy érzelmes nő- és egyéb főemlős-ölelgetés a jelenetében, ő ugyanazzal az vizenyős tekintettel bámul a kamerába. A ketrecbe zárt makikat abuzáló Harry Potter-sztár, Tom Felton szerencsére most is hozza a Draco-hasonmás pöcsköszörű szerepét, Brian Cox meg most éli az elhízott Marlon Brando-korszakát, azzal pedig lehetetlen hibázni Hollywoodban.

A női főszereplő, Freida Pinto dögös, mint mindig, de az egyszem orvosi rendelős poénján kívül a karaktere teljesen súlytalan. Ráadásul combot és dekoltázst sem villant, pedig ez már Hestonék korában is kötelező volt (eye candynek ott volt Nova, az állatbőrbe bújt Raquel Welch-klón), és ma is minimum elvárás, ha valaki a Transformers-trilógián felnőtt Playstation-generációnak készít filmet. Geekmágnes persze így is bőven akad: megtudjuk, párezer évvel később miért lovas gorillák csapnak majd szét a szökevény emberek között, honnan jött a ketrecbe zárás és a slaggal locsolás rutinja, na meg hogy miért csak csimpánz és orangután kerülhet a majomtársadalom elitjébe.

Lehet persze szidni Rupert Wyatt stábját az üres panoptikumot idéző San Francisco-i utcaképekért, a zombifilmekből lopott városrombolós klisékért, vagy azért, mert még a Tűzvonalban-epizódokban is több rendőrautó és helikopter volt, mint itt, de felesleges. Várjuk inkább a székbe szögezős folytatást.

Rottentomatoes: 82%

IMDb: 8 pont

Index-ítélet: 7/10