Hedvig
6 °C
15 °C

Hazavágni az Avatart

2012.02.27. 15:39 Módosítva: 2012.02.27. 15:40

Tíz Oscar-díjra jelölték, végül ötöt nyert - köztük a legjobb filmnek, rendezőnek és férfi színésznek járó díjat - Michel Hazanavicius szórakoztató és kedves melodrámája, A némafilmes, ami az utóbbi hetekben végigsöpört a világon. Mozifilmet készíteni arról, hogy mennyire szeretjük a mozit, igazán hálás feladat, és ezt maradéktalanul meg is oldották az alkotók. 2012-ben, mondjuk az Avatar utáni 3D-korszakában nem csak radikális lépés fekete-fehér némafilmet készíteni, hanem maga a lázadás: megmutatni, hogy a film mindig képes megújulni, és mindig csak a saját gyökereihez kell visszatérnie.

Kedves film kedves humorral, mondhatnánk fáradt mozinézőként, akit már annyira megedzett a filmtörténet, hogy régen nem tud önfeledten örülni filmnek. Kivéve ennek. Mert a mozi egyik fontos szerepe, hogy kirángassa a nézőt a mindennapokból, és a film által teremtett világban valami egészen különleges élményt adjon, legyen az akciófilm, scifi vagy egy romantikus vígjáték. Nézőként fel akarunk töltődni a filmekben, Hazanavicius filmje pedig ebben erős, és az Oscar-gála rendezői is nyilvánvalóan ezért lovagolták meg az édesbús nosztalgiát.

A némafilmes sikertörténete még Cannes-ban kezdődött, ahol Harvey Weinstein producer meglátta benne a lehetőséget, ahogy tavaly A király beszédében. A menet az Oscar-gáláig tartott, eközben minden jelentős díjat sikerült begyűjtenie, ráadásul nagyon jól futott a mozipénztárakban is, eddig 76 millió dolláros bevételnél tart. Mindezt úgy érte el, hogy A némafilmesben semmi különös dolog nincs, se nagy kérdés, se nagy megfejtés, egyszerűen szórakoztat, és minden hangsúlyt a mozi szeretetére helyez. Ezt nyomja meg mindig a mondat végén.

Stílusában, humorában és jeleneteiben Hazanivicius bátran utalgat különböző ismert és kevésbé ismert filmekre, mégsem lesz se okoskodó, se modoros, se idegesítő.  Egyszerű és ezért imádnivaló film a mozi szeretetéről, butaság lenne ennél többet várni tőle. Hazanavicius hollywoodi mércével mérve egészen kevés pénzből, 15 millió dollárból hozta össze ezt a mindent vivő filmet, pusztán azért, mert alapvetően jó ötletnek és nagy kihívásnak tartotta a megvalósítást. A francia rendező francia színészekkel és sok amerikaival dolgozott együtt Hollywoodban, ahol a filmet állítólag 35 nap alatt leforgatták, pont úgy, ahogy annak idején, a némafilmek korában is gyorsan születtek még a mesterművek is.

A főszereplő George Valentin Hollywood egyik legnagyobb sztárja, egyben igazi beképzelt és önhitt pöcsfej, akit Jean Dujardin látszólagos könnyedséggel, önironikusan ad, a stílusnak megfelelő túlzásokkal együtt: nagy mosoly, erős szemöldökmozgás, hatalmas gesztusok, világvége tekintetek. Szinte egy új Aranypolgár születik előttünk a csúcson lévő ember bukásáról. Valentinnel egyáltalán nem lehet azonosulni, de ez nem is baj, mert a film valójában nem róla szól, hanem Hollywoodról, és így ő is csak egy kellék, vagy díszletelem. Hollywood ugyanis nem a filmipar egyik gyártóhelye, hanem maga a filmkultúra: kevés olyan iparág van, ami ilyen radikálisan új kultúrát teremtett. És kevés olyan kultúra van, amit ennyire egy hely határoz meg.

George Valentin a film elejére a csúcsra ér  magánéletében és munkájában is minden fölényességével és magabiztosságával együtt, amikor váratlanul megjelenik az életében, majd filmjeiben Peppy Miller. A lányt Hazanivicius felesége, Bérénice Bejo alakítja, aki nagyjából olyan üdítően energiabomba és szeretettöltet, amilyen mondjuk Audrey Tautou volt Amélie Poulainként. Jön és végigpörög a filmen, ahogy George Valentin életén is, bár a férfi szinte semmit nem lát belőle, annyira el van foglalva magával.

Valentin személyes drámája azért is megrázó, mert nemcsak a némafilm sztárjának a bukásáról beszél, hanem egy férfi kudarcáról is: a némafilm egy férfiről szól, a kezdődő hangosfilm egy nőről. A férfi és nő úgy kacérkodik egymással, ahogy a hangosfilm a némafilmmel, egyik nincs a másik nélkül, sőt egymást használva erősödnek meg. A némafilm és a hangosfilm váltását pontosan úgy érthetjük meg, ahogy Valentin és Penny Miller egymásal szembeni bizalmatlanságát, féltékenykedését, flörtjét. Hazanavicius ezt a két egymástól látszólag teljesen eltérő témát mossa ügyesen össze.

A némafilm halála és a hangosfilm hatalomávtétele nem volt könnyű folyamat, de vajon így fogjuk síratni a hagyományos, kétdimenziós filmet is a térhatású mozik miatt? Negyven év múlva lesz majd egy kedves, szerethető kétdimenziós film, ami az Avatarra játszik rá? Ez az a kérdés, amin elgondolkozhatunk George Valentin lenyűgöző bukását nézve.