80 éves lenne a Sztalker és a Solaris atyja

80 éve, 1932. április 4-én született egy kosztromai kis faluban Andrej Tarkovszkij, a szovjet filmipar egyik legismertebb író-rendezője, aki a 72-es Solarissal és a 79-es Sztalkerrel is megmutatta Hollywoodnak, milyen az igazán jó scifi. Ezzel a két kultfilmmel Tarkovszkij nem csak a kommunista blokk scifi irodalmának legjobbjai, Stanislaw Lem és a Sztrugackij-testvérek előtt tisztelgett, de mozgóképbe sűrítette az összes olyan filozófiai, vallási és természettudományos tudást, amit a rendezői karrierje előtt szívott magába a Keleti Nyelvek Intézetében, a Bányászati Intézetben és két éves szibériai geológiai expedíciója alatt.

A rendező 1954-ben iratkozott be a Moszkvai Filmfőiskolára, és három kisfilm után az 1962-es Iván gyermekkora című, második világháborús opusszal elnyerte a velencei Aranyoroszlánt és a San Francisco-i Golden gate-díjat is. Következő nagy filmje a híres középkori ikonfestő, Andrej Rubljov életét dolgozta fel. Bár Cannes-ban 69-ben FIPRESCI-díjat kapott érte, az elkészítésére majdnem egy évtizede ráment: a forgatókönyvet még 1962-ben küldte el a Moszfilmnek, de a pártvezetés éveken keresztül újraíratta és újravágatta vele a végeredményt. Viszont a forgatás alatt ismerkedett meg Larisza Kizilovával, aki második felesége lett, és 1970-ben gyereket is szült neki.

A Szovjetunió válasza az Űrodüsszeiára

Tarkovszkij a 72-es Solaris című scifiben a legendás lengyel scifi író, Stanislaw Lem azonos című regényéből készült. Cannes-ban a FIPRESCI-díjat, és a zsűri különdíját is megkapta, a legnagyobb kritikusa azonban maga Lem volt, mert a Tarkovszkij-féle befejezés felháborítóan tudománytalan lett, ráadásul a Tarkovszkij szerinte a Bűn és bűnhődést forgatta le az eredeti Solaris-regény helyett. A filmben egy földi expedíció először veszi fel a kapcsolatot egy idegen létformával, azzal a plazmaóceánnal, ami az elfojtott emberi emlékek alapján neutrínóból képes összerakni olyan halhatatlan humanoidokat, akik külsőre hasonlítanak egy-egy olyan személyre, akik fontosak voltak az űrhajósok életében (a főszereplő pszichológus például folyamatosan öngyilkos exneje hasonmásaival találkozik).

Bár a filmet sokan az 1968-as Űrodüsszeiára adott szovjet válaszként jellemzik, a rendező és Mihail Romagyin díszlettervező végig arra törekedtek, hogy a Solaris a lehető legkevésbé hasonlítson Kubrick klasszikusára. A film idegen létformája, aki akár az emberi agy legmélyebb bugyraiban lappangó dolgokat is képes valósággá változtatni, később olyan scifiket ihletett meg, mint a 98-as Gömb vagy a Steven Soderbergh-féle 2002-es Solaris.

A Fallout és a S.T.A.L.K.E.R. ihletője

A 79-es Sztalker alapja szintén egy klasszikus scifi regény, Arkagyij és Borisz Sztrugackij Piknik az árokpartonja volt, bár a szerzőpáros szerint a rendező a végleges változatban csak annyit hagyott meg az eredeti műből, hogy a Zóna valami misztikus hely, ahol minden kívánság teljesülhet, a sztalkerek pedig azok az emberek, akik jó pénzért megmutatják az oda vezető utat. A film főhőse, Sztalker is egy ilyen idegenvezető, aki egy író és egy tudós kedvéért vállalja be az illegális expedíciót a fegyveresekkel őrzött Zónába, hogy ott megtalálják a titokzatos, kívánságteljesítő szobát. Az író az ihlet és az alkotókedv visszatérését várja az úttól, a tudós pedig be akarja bizonyítani, hogy a Zóna csodás ereje igazából kamu, így az egynapos útjuk igazi spirituális zarándoklattá válik.

A fekete-fehér jelenetekkel is sűrűn operáló filmben a vallás, a filozófia és az igazi önmagunk keresése mellett a hidegháborús atompara is masszívan jelen van (a Zónáról senki sem tudja pontosan, hogy meteorbecsapódás, atomrobbanás vagy űrlényinvázió miatt jött-e létre), így előszeretettel merítettek belőle az olyan posztapokaliptikus kultjátékok, mint a Fallout-franchise és az ukránok S.T.A.L.K.E.R.-szériája.

A Sztalker-mozifilm általunk is ismert verziója már egy újraforgatás eredménye. A forgatókönyvért és a film németországi forgalmazásáért előre fizetett egy NSZK filmforgalmazó vállalat, de a forgatásra küldött jó minőségű negatívokat a Szovjetunió Állami Filmbizottsága (a filmszakma önálló minisztériumként működő irányító Goszkino) nem juttatta el Tarkovszkijhoz, hanem elhasználta más filmekhez. Tarkovszkij így olyan negatívot kapott, melyet nem lehetett Moszkvában előhívni, így a film első verziója megsemmisült, ami közrejátszhatott abban is, hogy a rendező 1978-ban infarktust kapott. 1980-ban a Sztalker is díjat nyert Cannes-ban.

Következő filmjét, a költő Gorcsakovról szóló Nosztalgiát már Olaszországban forgatta, és három díjat is kapott érte a Cannes-i filmfesztiválon. Mivel a szovjet pártapparátus és a hatóság évtizedeken keresztül megnehezítette a munkáját, 84-ben úgy döntött, soha többé nem tér vissza Vasfüggöny mögé. Az 1986-os Áldozathozatallal is három díjat nyert Cannes-ban (bár az Aranypálmát ezúttal sem kapta meg), a Szent Antal megkísértéséről szóló történelmi filmjét azonban már nem tudta leforgatni: tüdőrákban halt meg Párizsban, 1986. decemberében.