Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMA melankólia dönti le Audrey Tautou-t
A Nathalie második élete majdnem film, majdnem szexszel. A film magyar címe nyilván az Amelie csodálatos életére utal, a romkomra vágyó szinglik moziba csábítása miatt, és az Amelie-érzést próbálja visszahozni. De az érzés helyett inkább egy filmet néztünk volna.
Az alapmű egyébként jó: az elsőfilmes David Foenkinos saját La delicatesse című 2009-es bestselleréből írta a filmet, a könyvért számos irodalmi díjat besöpört. De vásznon ez kevés lett.
Arccal a kassza felé, ezt a bőrt még lehúzhatjuk-alapon választhatták a főszereplőnek Audrey Tautou-t. Nagy szemekkel néz, kecsesen igazgatja a haját, tehát abból merít, amit megismertünk már 11 éve. A megejtő bájú francia színésznő még mindig megejtő, és bájos, de ezen kívül a vászonra vetített vékony történetet, és a logikai hibákat még ő sem tudta ellensúlyozni.
A film izgalmas ismerkedéssel kezdődik, Nathalie találkozik a szép és vonzó François-val, és boldogan élnek legalább a film nyolcadik percéig, de a férfi meghal. Ezután következik be az érthetetlen váltás: a munkamániás, fiatal Nathalie második élete egy indokolatlan jelenettel, egy indokolatlan férfival kezdődik újra: egyszerűen csak megcsókolja a világ legrondább, legszerencsétlenebb és legbénábban öltözködő figuráját, a bumfordi svéd Markust.
Az író-rendező a szintén elsőfilmes rendezőtársával, a Belphégor castingosaként ismert Stéphane Foenkinosszal mindenféle segédeszközt igénybe vett, ami jó ívű dramaturgia helyett menthetné a filmet: lassított snittek, a Cherbourgi esernyők-re emlékeztető dalbetétek, szürreális képzelgések, szájbarágós képsorok között halad Nathalie és Markus a klisékkel kijelölt úton. Sajnos túl sok színészi játékot képtelenek voltak belevinni a filmbe, mintha ők maguk sem hinnék el a lehetőséget, hogy ez a furcsa pár egymásra találjon.
Történet helyett úgyis csak hangulatot kapunk: a legjobb esetben átélhetjük Amélie-vel/Nathalie-val együtt, hogy a nagyon drapp cuccokban feszengő Markus Lundl (François Damien) minden esetlensége ellenére szerethető figura. Csúnyának ugyan csúnya marad, de iróniával szemléli a világot. Mindez csak elkendőzése annak, hogy egy igazi romantikus filmet ígértek a jegyért.
A 108 perc érzelmes csordogálás alatt azért van idő elgondolkodni, mi lenne ha nem lenne ennyire kiszámítható a sztori, ha lenne benne valami kis csavar, ha nem kerülnék ki a szexjeleneteket, és ha a melankólia mellett más is ledöntené a címszereplőt. De ha egy filmet nézve az ember végig azon gondolkodik, hogy az egyik részletben feltűnő festményt Miro vagy Calder festette, az jól érzékelteti mennyire izgalmas is maga a történet.
Ha meg egy újabb Tautou-érzést akarnak elérni, inkább az Amelie-t forgassák le tévésorozatban.