A hárommellű nő, a saját magával társalgó Schwarzi, az undorító orrműtét és a testvére gyomrában lakó mutáns seregvezér egy egész scifirajongó generációnak égett örökre a tudatába. Paul Verhoeven Emlékmása felejthetetlen klasszikus, 22 évvel a bemutatója után is abszolút nézhető és szórakoztató sci-fi, aminek a mai napig nem lehet biztosan tudni, hogy igazi happy end vagy csak egy beprogramozott, hamis emlék volt-e a vége.

Az Emlékmás tökéletesen illik a 82-es Szárnyas fejvadász után egyre népszerűvé váló, cyberpunk és noir elemeket vegyítő, borongós disztópiák sorába, ami a 87-es Robotzsaru után olyan geekkedvencekben csúcsosodott ki, mint a Menekülő ember, a Freejack, az Őrült Stone, a Johnny Mnemonic vagy a Különvélemény. Ezekben a filmekben a markáns arcú főhős az elején még élvezi a nem is annyira távoli jövő totális médiauralom alatt álló, csillogó világának luxusát. Egy drámai fordulat után azonban megtapasztalja az élet árnyoldalát is: őrült lövöldözésbe és rohangálásba kezd a fojtogató hangulatú, csupa króm és beton épületek között. És a végén természetesen leszámol az emberiséget nyomorba döntő, zsarnoki vállalatigazgatóval, akit szinte mindig egy karakteres színész (pl. Ronny Cox, Anthony Hopkins) alakít.

Az ilyen típusú future-noir filmek általában két kultikus író, Philip K. Dick és William Gibson történeteihez nyúlnak vissza. Az Emlékmás alapja is egy Dick novella, az Emlékárusítás kicsinyben és nagyban volt, bár abban nem építőipari munkás volt a főhős és nem is járt soha a Marson: az emlékbeültető Rekall céghez ment vissza újra és újra, miközben már a novellabéli szereplők és maguk az olvasók sem tudták, hogy a nyüzüge Douglas Quail most tényleg szuperkémként rohangált a vörös bolygón, vagy ez csak egy beprogramozott álomnyaralás volt.

Verhoeven moziverziójában a valódi identitását kereső exügynök a Dick-novellával ellentétben eljut a Marsra. Sőt, leszámol a mutálódott terbiniumbányászok fölött zsarnokoskodó Vilos Cohagennel (Ronny Cox) és a főgonosz mellé mindig kötelező, bikanyakú verőemberrel (Michael Ironside zseniális alakítása), akik valójában végig a főhőst használták fel a marsi lázongók likvidálásához.

Ez a csavaros sztori azonban már csak nyomokban tartalmazta az eredeti Dick-novellát, az 1974 óta ezerszer átírt forgatókönyvbe ugyanis rengetegen belerakták a saját ötleteiket. Az Aliennel befutott Ronald Shusett és Dan O’Bannon találta ki az idegen lények ősi civilizációját (ők építették a Marsot levegővel ellátó, gigantikus gépezetet), a hárommellű kurva és a saját ikertestvérén élősködő mutánsvezér, Kuato viszont már a bizarr horrorfilmek mesterének, a rendezői székre sokáig esélyes David Cronenbergnek az agyában született meg.

Maga Schwarzenegger is csak azután lett betonbiztos pontja a filmnek, hogy Andy Vajna és Mario Kassar cégével, a Carolcóval bagóért megvetette a forgatókönyvet és a jogokat a csődbe ment Dino de Laurentistől, aki eredetileg Patrick Swayze-vel akarta leforgatni az Emlékmást. Az osztrák gyúrógép javasolta rendezőnek Verhoevent is, mert nagyon tetszett neki a 87-es Robotzsaru (egy időben ráadásul még úgy volt, hogy Schwarzi lesz Alex Murphy), és még akkor is kitartott a holland rendezőzseni mellett, amikor az egy őrült pillanatában Richard Dreyfusst és Dustin Hoffmant akarta leszerződtetni főszereplőnek.

És ha már Robotzsaru: Verhoeven ugyanúgy, ahogy a többi disztópikus-szatirikus sci-fijében, az Emlékmásban is előszeretettel alkalmazta a tévéhiradós bevágásokat, csakúgy, mint a saját kis hermetikus világukban élő gazdagok és a nincstelen tömegek közt feszülő ellentétet. Szintén jellemző Verhoeven-mesterjegy, hogy bár a komor nagyváros utcái bűntől és korrupciótól fuldokolnak, a valódi szemétládák mindig az acélpalotáik biztonságában ülő, könyörtelen öltönyös milliárdosok.

Az Emlékmás 22 évvel a premierje után is üt. A háromkeblű prosti mellett a passzos ruhában verekedő, párductestű Sharon Stone is emlékezetes szereplője a filmnek, nagy kár, hogy nem ő lett a kurvás hősnő Rachel Ticotin helyett. Ronny Coxnak kimondottan jól áll az arisztokratikus szemétláda karaktere, a futurisztikus, csupa beton metropolisz (ami valójában Mexikóváros katonai akadémiája) még ma is döbbenetes hangulatot áraszt, és rajongó legyen a talpán aki tudja, melyik jelenet történt meg valójában a főszereplővel, és mi az, amit a Rekall tudósai ültettek a fejébe (Verhoeven a dvd-kiadás audiokommentárjában elmondta: az egész bolygóközi utazás fals emlék onnantól kezdve, hogy Schwarzenegger befekszik az agymanipuláló gépbe).

Schwarzenegger osztrák tájszólással elüvöltött, hímsoviniszta poénjait viszont ma már jó eséllyel kihajítanák a producerek a filmből (zseniális, ahogy odakiáltja a frissen lelőtt feleségének, hogy „Tekintsd ezt válásnak!”), és ma már csak röhögünk a kiguvadt pingponglabda-szemekkel szörnyethaló Arnold-gumibabán, pedig 1990-ben ez még a létező legjobb effekteknek számított. Nem véletlen, hogy a trükkcsapat különdíjat is kapott érte a 91-es Oscar-gálán.

Ne felejtsük el a magyar kaszkadőrök érdemeit sem. Schwarzi a forgatás idején már akkora izomhegy volt, hogy Vilos Cohagen emberei négyen sem bírták kivonszolni a teremből, ezért ebben a jelenetben a hollywoodi filmek nagy veteránja, Piroch Gábor helyettesítette, aki azóta saját könyvben mesélte le, hogyan szedte fel majdnem Sharon Stone-t. Ilyen emlékezetes filmnél természetesen lehetetlenség, hogy jobban sikerüljön a remake, úgyhogy ne is dobjunk ki pénzt a Colin Farrell-féle új válzotatra, nézzük inkább újra a régit.

IMDb: 7,5 pont

Rotten Tomatoes: 85 százalék

Index-ítélet: 9/10