Ilona
15 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Tényleg nincs jó akciófilm a Con Air óta?

2012.09.07. 18:39
A 2000-es évekre kihaltak az igazi akciósztárok, a néző Schwarzenegger és Stallone helyett ma már a sztreccsruhás szuperhősökért izgul. A 80-as évek tesztoszteronkultuszát ma már csak Jason Statham viszi tovább, Matt Damon viszont a Bourne-filmekkel mutatta meg: a Mátrix-effektek mellett egy konyhai verekedés is lehet látványos.

Végre itthon is mozikba került a kedvenc akciósztárjainkat felvonultató Expendables 2, bár sokan már csak röhögnek Stallonén és Schwarzeneggeren, akik 60 év felett is úgy tesznek, mintha még mindig a 80-as években forgatnák az egyszemélyes hadsereges filmjeiket. Az ő öregedésükkel végleg lealkonyul a durva arcú, legyőzhetetlen hollywoodi izomhegyek korszaka, mert ma már az akcióhősök sokkal összetettebb jellemek: boldog életre vágyó gyilkológépek, mint Matt Damon Bourne-ja és a Daniel Craig-féle Bond, vagy nyüzüge átlagemberből lett álarcos igazságosztók, mint Batman, Pókember, Kick-Ass és a társaik.

A képregényhősök ráadásul csak a legritkább esetben harcolnak Rambo vagy John McClane stílusában egyedül a gonosz ellen. Batmant kütyüfelelős, Fenegyereket jelmezes barátnő segíti, az X-Men-tag Farkas (tudjuk, Rozsomák) bunyóit meg egy egész mutánscsapat támogatja. Klasszikus értelemben vett, évente új filmmel jelentkező akciósztár ma már csak egy akad Hollywoodban: Jason Statham. Nem véletlen, hogy Stallone is pont őt vette látványosan maga mellé ifjú padawannak az Expendables-filmekben.

Minden James Bonddal kezdődött

A lőfegyverrel igazságot osztó, magányos angolszász akcióhős épp idén ötvenéves. 1962-ben mutatták be ugyanis az első James Bond-filmet, a Dr. Nót, ami a két évvel későbbi Goldfingerrel évtizedekre előre lefektette az akciófilmes műfaj alapjait. A receptet jól kiismertük: mindig kell egy markáns arcú, brutális főhős, aki egymaga képes lekaszálni egy hadsereget, bejutni a világuralomra törő zsarnok titkos rejtekhelyére (ez lehet drograktár, vegyi üzem, vulkánsziget vagy akár szuperjármű is), leszámolni a főgonosz bikanyakú jobbkezével, majd végül végezni magával a nagy konspirátorral is.

A mozifilmek James Bondja 50 éve áll Őfelsége titkosszolgálatában
A mozifilmek James Bondja 50 éve áll Őfelsége titkosszolgálatában
Fotó: MGM

Bár Ian Fleming a regényeiben egy kifogástalan ízlésű angol mesterkémet tett meg főszereplőnek, a durva vonású skót testépítő, Sean Connery tökéletes választás volt a filmváltozathoz. Az ő Bond-filmjeiben a 007-es hiába bújik szmokingba, akkor is ugyanaz a nyers modorú tahó marad. Aki először mindig megüti az ellenséges kémnőt, és csak utána viszi ágyba (a bájgúnár Roger Moore vagy Pierce Brosnan sosem tenne ilyet!), mintha csak Robert E. Howard Conan-novelláiból ugrott volna elő. Nem csoda, hogy a karakter kifáradása utáni újrakezdéskor a Daniel Craig-féle, baltaarcú Bond ismét a kezdeti idők durva ösztönlényéhez nyúlt vissza: a Casino Royale-ból végre megtudhattuk, miért nem bízott a Dr. No Bondja a nőkben és miért cserélgeti minden filmben a szexpartnereit.

A 70-es évek proto-Rambói

Sean Connery James Bondja alaposan felforgatta Hollywoodot. Előtte ugyanis itt nem létezett ez a fajta ősmacsó akcióhős típus. Voltak a vigyorgó kardforgatók (lásd Douglas Fairbanks és Errol Flynn Robin Hood-, Zorro- és Három testőr filmjeit), a keményöklű magánnyomozók (Humphrey Bogart), a daliás cowboyok és igazságos seriffek (John Wayne), a grandiózus ókori filmek bajnokokai (Charlton Heston) és persze a világháborús hazafiak, így a kocsikat törő, gengsztereket halomra lövő, legyőzhetetlen, modern félistenek ideje csak a 68-as Bullit és a 71-es Piszkos Harry után jött el. A 70-es évek amerikai akciófilmjeiben viszont már nyoma sem volt annak a kedélyes csajozásnak, viccelődésnek és világ körüli utazásnak, ami a Bond-filmeket a mai napig áthatja.

Clint Eastwood Piszkos Harryje egy Magnum revolverrel igazságot osztó, különc zsaru volt, aki legalább olyan kegyetlenül bánt el a bűnözőkkel, mint azok az áldozataikkal. Charles Bronson bosszúszomjas, törvényen kívüli antihőse pedig a szerettei elvesztése után üzent hadat az utcákat ellepő drogkereskedelemnek és bűnözésnek. Mindkét karakter Sergio Leone véres-verejtékes spagettiwesternjeiből táplálkozott, és mivel ekkor már Eastwood és Bronson is ikonikus westernszínészek voltak, nem véletlen, hogy pont ők lettek az első olyan nagyvárosi akcióhősök, akik később évtizedeken át onthatták franchise-szerűen a hasonló stílusú filmjeiket, a Piszkos Harry-sorozatot és a Bosszúvágy-szériát.

Stallone Vs. Schwarzenegger

A 80-as évek egyértelműen az egy ember, egy háború-típusú akciófilmek aranykora volt. Pedig a műfajteremtő, 1982-es Rambo eredetileg még arról szólt, hogy a vietnami háborút megjárt, kizárólag csak a gyilkoláshoz értő veteránok mennyire nehezen integrálhatóak vissza a normális hétköznapokba: a síró Rambo az eredeti történetben nem tud mit kezdeni az életével és fejbe lövi magát, miután leamortizált egy csöndes kisvárost és kórházba juttatta a teljes rendőri állományt. Az előre betervezett, 1985-ös folytatásban viszont Sylvester Stallone már egy sebezhetetlen izomkolosszusként géppuskázza a vadonban bujkáló ellenséget, akárcsak pályatársa és barátja, Arnold Schwarzenegger az ugyanebben az évben mozikba kerülő, szintén dzsungelháborús Kommandóban.

Stallone és Schwarzenegger az akciófilmek ikerkirályaiként még a 90-es években is ontották magukból a kultikus tesztoszteronmozikat. A Terminátor, a Kobra, a Predátor, a Menekülő ember, a Tango és Cash, a Vörös zsaru, a Pusztító, Az utolsó akcióhős vagy a Dredd bíró mind-mind olyan filmek, amikben ugyanazt az egy kőarcukat mutatják be a sok robbanás és lövöldözés szünetében, de úgy, hogy attól még ma is könnybe lábad a rajongók szeme.

A két vhs-ikon az Expendables előtt sohasem forgatott közös filmet, és bár 91-től már társtulajdonosok voltak a Planet Hollywood étteremláncban, előtte folyamatosan versengtek egymással. A filmjeikben is folyton a másikat szívatták: Schwarzi kiröhögte Rambo bicepszét az Ikrekben, az Utolsó akcióhősben Stallone volt a Terminátor, a Pusztítóban meg Sandra Bullock mesélte el Slynak, hogyan lett elnök az osztrák gyúrógépből.

kobraminátor
Fotó: Golan-Globus / Carolco

A Stallone- és Schwaezenegger-filmek tipikus hibája, hogy túl sokáig ragaszkodtak a hidegháborús tematikához. Náluk az amerikai főhős mindig a jóság és a becsület szobra, a gonoszok pedig jellemzően ázsiaiak, oroszok vagy harmadik világbeli terroristák. Ezek a karikatúrába hajló, sebezhetetlen hősök kéjesen élvezték a gyilkolást, és semmi máshoz nem értettek a nagy hadseregek látványos lekaszálásán kívül. Érthető, hogy a nézők egy idő után már megunták az ilyen típusú filmeket, és csak az utóbbi évek retróhulláma miatt emlékeznek úgy, hogy felejthetetlen klasszikusokat láttak a 80-as, 90-es években.

Félistenek árnyékában

A 90-es években rengeteg trónkövetelő kezdett tolongani Stallone és Schwarzenegger mögött. Sokan közülük már évtizedek óta szórták a töltényhüvelyeket. Chuck Norris a Bruce Lee-filmek mellékszereplőjéből lett a világ legkeményebb Delta Force-kommandósa, Michael Dudikoff fehér amerikaiként is képes volt agyonverni a japán nindzsákat, Dolph Lundgren pedig egy James Bond-film bérgyilkosából küzdötte fel magát csendes pusztítóvá. De egyikük sem tudott Schwarzeneggerékhez hasonló sztárkarriert befutni, mert már a 80-as évek végétől olyan B-kategóriás harcművészlegendák kezdték ontani az egyszemélyes háborúikat, mint a spárgázó kickboxkirály Jean-Claude Van Damme és a lófarkas aikidómester, Steven Seagal.

VHS-ikonok bevetésre készen
VHS-ikonok bevetésre készen
Fotó: Cannon

Stallone és Schwarzenegger bronzszobrát viszont pont az az ember döntötte le, aki később betársult melléjük a Planet Hollywoodba: a véres atlétatrikós Bruce Willis. Ő volt az, 1988-ban a Die Harddal mutatta meg, hogy nem kell kétméteres gólemként helikopterágyúkat emelgetni ahhoz, hogy valaki hiteles akciósztár legyen, hiszen a nézőknek jobban bejön, ha a hős megszenved a filmvégi sikerért. A 90-es évek akciódömpingjében ezután már sorra készültek az olyan filmek, amiben a hős pusztító fizikai erő helyett ésszel, bátorsággal vagy valamilyen speciális jártassággal nyeri meg a harcokat. Tipikusan ilyen Nicolas Cage (Szikla, Con Air, Ál/arc), Keanu Reeves (Féktelenül, Láncreakció, Mátrix), Tom Cruise (Mission Impossible), John Travolta (Ál/arc, Rés a pajzson) és Harrison Ford, aki Han Solo és Indiana Jones után az öltönyben verekedő CIA-ügynökként is képes volt elvinni a hátán egy franchise-t (Végveszélyben, Férfias játékok).

A 90-es években már az sem volt kőbe vésve, hogy egy hollywoodi blockbusterben a westernfilmekből megörökölt, tipikus WASP (fehér, angolszász, protestáns) férfinak kell megmentenie a világot. Wesley Snipes és Denzel Washington ugyanúgy a korszak közkedvelt akciósztárjai lettek, ahogy a 70-es évek blaxploitation-őrületében Fred Williamson, de más nációk is megkapták a maguk tökös hősét: Jet Li lett az új Bruce Lee, Robert Rodriguez 95-ös Desperadója pedig azonnal a mexikói Terminátor státuszába emelte Antonio Banderast és Danny Trejót.

A 2000-es évekre kihaltak az igazi akcióhősök

Mivel a 80-as évek ikonjai már ráncosodni kezdtek, a 90-es években pedig túl sokan akartak a robbanásnak háttal álló világmegmentők lenni, a 2000-es évekre kifulladt a hagyományos, egy ember, egy háború-típusú akciófilm. Vin Diesel és Dwayne "The Rock" Johnson ugyan megpróbálták visszahozni a brutális izomhegyek kultuszát, de végül inkább más műfajokban teljesítettek jól (Riddick, Doom, Skorpiókirály). Egyedül Jason Statham volt az, aki a Guy Ritchie-filmekben játszott maffiózószerepei után harcművész sofőr, majd a régi adrenalin-klasszikusok remake-jeinek markáns arcú főhőse lett (Olasz meló, Halálfutam, Mestergyilkos), akinek az évente kijövő filmjeit ma már ugyanúgy várják a rajongók, mint ahogy a 90-es években minden fan rápörgött az épp aktuális Schwarzenegger- vagy Van Damme-bunyókra.

Statham mellett Matt Damon is sokat tett azért, hogy ne haljon ki végleg az egyszemélyes háborús műfaj. A 2002-es Bourne-rejtély és a folytatásai újra divatba hozták az intelligens akciőhőst, aki a háta közepére kívánja a gyilkolást, valami mégis mindig kihozza belőle a puszta kézzel ölni képes elitkatonát. Ezek a filmek ráadásul látványos alternatívái lettek a Mátrixszal elszabadított, kungfubalettes CGI-orgiáknak is. Megmutatták, hogy profi kaszkadőrökkel egy szűk konyhában is lehet jó verekedést koreografálni, ahol villával vagy csavarhúzóval is képes ölni a főhős, hogy aztán kiugorjon az ablakon és a háztetőkön folytassa a kergetőzést.

Az akciófilmek sírját végül a 2000-es X-Men - A kívülállók és a 2002-es Pókember után  felkapott szuperhős zsáner ásta meg. Pókembert, Batmant és az X-eket ma már mindenki ismeri valamennyire, az évtizedekkel ezelőtti, sikeres történetek újrahasznosításával pedig a nagy stúdiók is biztosra tudnak menni. A mai napig is megjelenő képregényfüzetek jó ingyenreklámot biztosítanak egy szuperhősfilmnek, amibe ráadásul bármilyen 3D akcióorgiát bele lehet pakolni a meteorvihartól kezdve a lángoló járművek dobálásáig.

A másik nagy vonzereje a képregényfilmeknek az, hogy a tarka jelmezek és a csodás képességek tényleg bármilyen színészt el tudnak adni világmegmentő félistenként. Még akkor is, ha az illető csak egy Oscar-díjas forgatókönyvíró (Ben Affleck - Fenegyerek), cuki kislány (Chloë Moretz - Ha/ver), süllyesztőbe került alkoholista (Robert Downey Jr. - Vasember), rongylábú musicalszínész (Hugh Jackman - X-Men), lefogyó-meghízó átváltozóművész (Christian Bale - Batman) vagy tehetségtelen ripacs (Tobey Maguire, Andrew Garfield - Pókember). Ezekre az átváltozásra pedig azok a mozinézők is kíváncsiak, akik amúgy soha sem vennék a kezükbe az elmúlt 70 év szuperhősös képregénytermését.