Mária
0 °C
3 °C
Index - In English In English Eng

A Skyfall eddig a legjobb Bond-film

2012.10.26. 12:51
Már kétepizódnyi időnk volt arra, hogy megbarátkozzunk a 007-est alakító Daniel Craiggel, de csak most, a harmadik filmjére ért be. Épp, amikor a legösszetettebb a szerepe a brit ügynöknek: sérült, vén róka lett belőle, akinek vissza kell mennie a kezdetekhez, hogy legyőzze a minden eddiginél profibb ellenfelét.

Akciófilmekhez képest is szokatlanul sűrű bevetéssel indít a Skyfall, mintha a Mission: Impossible 4 a 95. percével kezdődne, vagyis mintha eredeti film lenne. Gyors egymásutánban pörögnek az üldözéses jelenetek: Bond bazár tetején motorozva, kollégája szembeforgalomban autózva üldözi az ellent, a 007-es egy vonatra ugrat motorral, végül lelövik, egy vízesésbe zuhan, és bejelentik, hogy James Bond meghalt. Mindez a főcím előtt.

Már a 23. brit titkosügynök-filmhez érkeztünk, amit Ian Fleming regényei főhőséről készítettek. A hatodik színész játssza vásznon a 007-est 1962 óta. Most, az ötvenedik jubileumi évben tértek el legjobban a megszokott recepttől. Az eddigi Bond-filmek az egzotikus tájakon játszódó kalandos-vicces-dugós kémfilmek voltak mókás kütyükkel, 30 percben elővezetett hihetetlen megmenekülésekkel ötezer méter magasban, hátborzongató párbeszédekkel, dögös nőkkel és szívdöglesztően elegáns főszereplővel.

Bár most is van jelenet, amiben a legendás szmokingban küzd a titkosügynök, csajozik is egy rövidet, sőt a vodka-martintit is rázva kapja, nem keverve, és a kütyü-ellátmányozó Q is megjelenik, de jó pár dologban újított a Skyfall. A szívdöglesztő ügynök hiányát pedig már Daniel Craig első filmje, a 2006-os Casino Royale óta megszoktuk.

Először is, a főszereplő szuperügynök most először (maximum másodszor) testileg-lelkileg összeomlik, miután meglövik. Megtörve érkezik vissza Nagy-Britanniába: a hazaszeretetén kívül már alkohol és drogfüggőségben is szenved. Most ráadásul M-nek, a titkosszolgálat igazgatójának (Judi Dench) is megkérdőjelezték a szakmai tekintélyét: az első tíz percben ellopják embereitől a terrorszervezetekbe beépült ügynökök listáját, majd az MI6 központját is bombatámadás éri. Megtépázott páros indul neki a film két órájának.

Másodszor: az Oscar-díjas Sam Mendes rendezte a mozit, aki a három forgatókönyvíró remek munkájának is köszönhetően az eddigi izzadtságszagú, szoros hajrában végignyomott Bond-filmekkel ellentétben lazább mozit készített. Kerülték az eddigi, végső csatára felépítkező szigorú történetvezetést, helyette az akciók füzérszerűen következnek egymásból: az isztambuli bazár tetején végrehajtott üldözéstől a sanghaji toronyház-leszámoláson át minden akciójelenet külön is élvezhető lenne, mondjuk egy tévésorozatban.

Hogy aztán a film felénél megjelenjen az eddig legjobban megírt, életszerű motivációkkal ellátott gonosz Bond-ellen, és új irányt adjon a történetnek a kiszámíthatatlan vég felé. (Bár a forgalmazó megkérte az újságírókat, hogy ne spoilerezzenek, az azért mindenkinek világos, hogy happyendet sejtet az a hír, hogy szeptemberben Daniel Craig két új Bond-részre írt alá szerződést.)

Harmadszor: M elég gyakran hangoztatja, hogy Bonddal együtt őskövületnek kezdenek számítani, ezért aggódhatunk, hogy a két titkosügynök elég lesz-e a győzelemhez. M hangsúlyozza is a miniszteri kihallgatásán, hogy egyre ismeretlenebb, zavarosabb körülöttük a világ, és már nem egyértelmű, honnan jön az egyre több árnyék. A gonosznak se Istene, se hazája, bár már a 2008-as Quantum csendje is elrugaszkodott attól a hagyománytól, hogy kínai vagy szovjet kommunista, dél-amerikai diktátor, esetleg arab terrorista legyen a 007-es ellenfele.

Bond szinte nyugdíjasnak tűnik néha, ezt erősíti az a tény is, hogy a film főgonosza Raoul Silva az egyik legügyesebb hacker. Bond közben az összes kelléke nélkül marad: csak egy pisztolyt és egy jeladót kap az útjára. Az őt ellátó fiatal Q (Ben Whishaw) meg is kérdezi a kütyük nélkül elégedetlen ügynöktől: "talán robbanó tollra számított?" Mindegy is mire, az üzenet, hogy már csak magára számíthat.

Daniel Craignek ez a megtépázott hős-figura áll eddig a legjobban, a mórikáláson túl most már tapasztalattal tölti meg az előírt 183 centis és 76 kilós karaktert. A Raoult alakító Javier Bardemet azért el kellett torzítani ahhoz, hogy ne ő legyen a vonzóbb férfi. (Más magyarázatot nem tudok arra, hogy a spanyol színész szőke parókát kapjon, és mintha érdeklődőbbre húzták volna a szemét is egy ráncfelvarrással, amitől groteszk lett az arca). Raoul behízelkedő modora, és az, hogy kikezd a 007-essel, már magában is biztosította volna a nagy antrét, persze így nagyobbat ütött.

A szereplők érzelmi motivációt is kapnak, pontosabban a titkosügynök, a főnöke és az ellenfele közötti hármas ellentéthez írtak személyes indítékot, ami ugyan nem éri el egy családi dráma mélységeit, de feszültséggel tölti meg a történetet. Ebből annyit árulunk el, hogy M rövidítése alatt akár a gonosz Mamát is érthetjük, aki iránt az árva fiúkból lett ügynökök nemcsak hűséget éreznek, de - egymással szemben - féltékenységet is.

Ilyen páros és családi dráma mellett a Bond-lányoknak csak mellékszerep juthat, nem is kaptak mást. Bérénice Marlohe remek testi adottságokkal küzd a legjobb Bond-lány címért, bár rövid alakításában túljátssza a Raoultól látványosan rettegő nő szerepét. Alakítása így is kevésbé felejthető, mint Craig korábbi partnereié: Eva Greené vagy Gemma Artertoné. Naomie Harris (Bond kollégája) a másik nő pedig az XS-es ruha mellett a fanyar párbeszédekben tündököl.

Bár a finálét egyszerű eszközökkel rendezik le: egy Aston Martin, a skót felföldön szomorkodó szülőház, egy duplacsövű vadászpuska, azért James Bondnak, a számtalan Oscar-jelölést és BAFTA-díjat bezsebelő operatőrnek, Roger Deakinsnek és az Imax-szélesvászonnak köszönhetően az eddigi leglátványosabb lezárást kapjuk.

Illik is ehhez a filmhez, amiben végre Bond megkapta a méltó ellenfele mellett a méltó rendezőt is. Hagyományos eszközökkel küzdhet egy megújult franchise-ban.