Ben Affleck jó rendező, Tarantino nem az

„Tisztában van-e Hollywood a jövő nyertes filmes formuláival?” – töpreng a Variety. Hiszen a mozik áporodott levegőjét szép lassan szétoszlatja a változás mindenhová beszivárgó szele.

Az Argónál nem is kell jobb példa erre (nálunk november végén mutatják be). Ben Affleck filmje az összes mainstream, stúdióvezetők által jómunkásembereikre ráerőltetett elvárást meghazudtolja.

Sem a történet helyszíne, a Közel-Kelet, sem a múltba nyúló filmes megoldásai nem olyanok, amilyenekre manapság egy hollywoodi cég súlyos pénzeket szórna el. Az Argót mégis voltak bátrak megfinanszírozni, de a vakmerőség meg is térül: a film szép lassan átlépi a százmillió dolláros bevételi határt – és annak ellenére lépi át, hogy a filmhez köthető legnépszerűbb sztár, George Clooney mindössze producerként működött benne közre, a főszereplő Ben Affleck pedig semmiféle akciójelenetben nem vesz részt.

Mi lehet mégis a siker oka? Valami hasonlón töpreng David Denby is, a The New Yorker filmkritikusa, aki a Van-e jövője a filmeknek? című könyvében utánajár, vajon az egyre népszerüsödő digitális rögzítés korában miféle újfajta praktikákkal tudnak élni azok, akiknek mindennél fontosabb a filmes történetmesélés.

Denby szerint a stúdiók kétfelé gondolkodnak: a nézők szórakoztatása mellett a tömegek ízlésbeli orientációját is kontrollálni akarják. De lehet-e kontrollálni azt a közönséget, amelyiknek a Youtube a legnépszerűbb szórakozási forrás, és tagjai egyre kevesebbet járnak moziba, és elég nekik, ha laptopon néznek filmet?

A kritikusok imádták az Argót, mivel szembement mindennel, amit egy hollywoodi nagyköltségvetésű produkciótól elvárhatunk. Természetéből adódóan, kevésbé szervezetten, de a közönség is ezt szerette benne: hogy a film az alapvető változások idején maga is lázadni mert. És ez a lázadás a szakértő szerint nem véletlen volt, hanem nagyon is tudatos.

Hollywood kiskedvencének, mindenki kedvenc Quentinjének, a Tarantinónak életművét hasonló vezérelvek irányítják, ámbár új filmje, a Django elszabadul fogadtatása előreláthatólag jóval problémásabb lesz az Argóénál. A rabszolgatörténetbe kevert humor sokakat bánthat ugyanis.

Tarantino krédója egyezik Kubrickével: „nem a valóság lefilmezése érdekel minket, hanem a valóságról készült film lefilmezése.” A Tarantinóról szóló legújabb könyv, a The Manipulation of Metacinema tizenhárom, filmesztétikával foglalkozó professzor véleményét turmixolja össze. A könyv egyfajta védelmi beszédként hat, reakcióként a Tarantino felszínességével foglalkozó vádakra, és efféle gyöngyszemeket tartalmaz:

„A kritikusok félreértelmezték Tarantino náciábrázolását a Becstelen Brygantikban, hiszen a film a szocio-kulturális önreflexió könnyebb megértését segíti elő”, illetve „a műfajról műfajra való ugrabugrálás segítségével a Becstelen Brygantik megajándékoz minket a ráeszmélés lehetőségével, és a műfaji kötetlenség segítségével egy bizonyos fajta kozmopolitanizmust dicsőít.”

A Variety reméli, hogy Tarantino elolvassa ezeket az okosságokat, még mielőtt befejezné legújabb filmjének vágását. Hadd ismerje meg a saját mozgatórugóit. Biztos, repesve várja, hogy más mondja meg, ő miért készít filmeket.