Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMAz év filmje valójában horror
Az utolsó műszak a Fejvadászok mellett az év eddigi legjobb filmje. Méghozzá úgy jó ennyire, hogy tele van hibával. Persze éppen a legalattomosabban okos filmek ilyenek. Hiszen Kubrick Barry Lyndonjának is egy olyan színész a főszereplője, aki mintha jelen sem lett volna a forgatáson (Ryan O'Neal), mégis ez Kubrick talán leghatásosabb alkotása.
Az utolsó műszak főszerepét szintén nem a megfelelő színészre osztották. Jake Gyllenhaalnak nem megy a nüansz, a gesztusai mindig túl nagyok, egy hollywoodi sztár csak, és nem színész ő, és a legintimebb pillanatokban sem tud másképen viselkedni. Nem bír kicsi lenni, és ez egyáltalán nem dícséret. Sőt nem elég tehetséges a szerephez, és csak a (húzó)neve miatt lett Az utolsó műszak főszereplője. Amellett, hogy egy rendkívül szimpatikus, szeretetreméltó figurát hoz.
A járőrpartnerét alakító Michael Pena viszont tökéletes, bár ebbe valószinűleg belejátszik, hogy többé-kevésbé saját magát adja: a nagypofájú spanyolt, az amerikai filmekben az örök másodikat. Csupa szív, két lábon járó döbbenetes őszinteség a figura, egy tetőtől talpig rendes ember. Nem mintha a haverja nem lenne az.
Ők játszák a hírhedt Los Angeles-i South Central két rendőrjárőrét; egy éretlen, a munkájukban azonban tudásuk és szerencséjük révén sikeres, nagypofájú párost. Szinte vígjátéki kettőst hoznak, ahogy zúdítják egymásra a poénokat, ahogy kitárgyalják egymás magánéletét, sőt, tisztán szép, ahogy egybeszövődik ez a két élet, ahogy testvéri tisztasággal örülnek a másik magánéleti boldogságának, apró győzelmeinek. Mély barátságuk szinte elrugdossa a közöttük és a néző között álló falat.
És éppen ezért zavaró, hogy Az utolsó műszak valójában egy horrorfilm.
Nem a pőrén vett, műfaji értelemben horror, hiszen nincsenek ebben a filmben sem vámpírok, sem démonok, sem hasonlók. Vannak viszont olyan emberalatti létet élő vadak, akik nagyon is valósak (még ha talán azok a színészek, akik itt alakítják őket, cseppet talán túlspilázzákis alakításaikat), és akik harmadik, a felszín alatt futó verőérként párhuzamosan léteznek a két rendőr harmóniát áhító kispolgári létével. Végig figyelik őket, végig ellenük dolgoznak, és már a periférián való feltűnésük is azt feltételezi, hogy a két rendőr a szimpla boldogság iránti vágya azért csak el lesz szabotálva.
A vizuális megvalósítástól nem kell megijedni: igen, már mindegyikünknek a könyökén jönnek ki a kvázi áldokumentarista, kézikamerával felvett filmek, de Az utolsó műszak esetében ez inkább dramaturgiai, mint esztétikai blikkfang. Gyllenhaal karaktere rengeteg mindent rögzít járőrözés közben, egy „projekten dolgozik”, inkább csak magának. A rendezés nem ragaszkodik száz százalékban ahhoz, hogy mindent Gyllenhaal kameráján, kameráinkeresztül lássunk: a főhős rendőréletet megörökíteni vágyó természete inkább csak figurájának kibontásában, és nem a realitásérzékelésünk kijátszásában működik közre.
Az utolsó műszak egy szigorúan rendőrszempontból elkészített mozi. A rendőrök becsületességéhez kétség sem fér, az ellenfeleik viszont olyannyira gátlástalan, gonosz mocskok, hogy szinte rajzfilmfiguraként hatnak. Csakhogy az Utolsó műszak nem akar szociográfia lenni, látlelet valamiről, vádbeszéd valami ellen, hacsak nem a puszta emberi elvetemültség elleni szívszorító kiáltvány. Semmiféle szempontból nem reális film, de nem is ez volt a cél: egy barátság portréja másfél órában, két ember egymás iránti szeretetének megejtő skicce, amelyet olyan otromba brutalitással tapos szét a külvilág, hogy a nézőt utána csak facsarja valami ott legbelül. És csak facsarja, és facsarja.