A wikipédia árnyaltabb és izgalmasabb az Oscar-díjas filmnél

2009.03.01. 18:17
A Milk gyenge film, politikai akciónak erősebb, iskolában történelem vagy osztályfőnöki órákon érdemes levetíteni, majd beszélgetni róla. Kaptunk egy újabb ikont, kérdés, mit kezdünk vele.

Sean Penn és Dustin Lance Back forgatókönyvíró egy-egy Oscart kaptak egy héttel ezelőtt Milkért, mert az Oscar-díj ilyen, az Akadémia szerint díjakkal és elismeréssel kell kiállni politikai kérdések mellett, mert vannak fontos témák. Nyerhetett volna Barack Obama is valamelyik választási filmjével, nála jobban senki nem akart változást. Most a melegek jogait tartották a kiemelt témának, hiszen az elnökválasztással együtt szavaztak Amerikában arról, házasodhatnak-e a melegek. A többség nemet mondott. Ilyen szempontból, ha tényleg a politikai célok döntenek, akkor jó helyre került az Oscar, bár van egy-két ügy, amit felkarolhatnának, mert holokauszttal és melegüggyel könnyű nyerni, már-már igazságtalanul.

Ráadásul a Milk nem jó film, a mártír politikusról készített Wikipédia szócikk izgalmasabb és árnyaltabb, mint a dokumentumfilmes megoldásokkal dolgozó Gus Van Sant mozija Kalifornia első nyíltan meleg képviselőjéről, Harvey Milkről. A név maga a cím, pedig történetünk egy ember ikonná válásáról szól, és ahogy az szentté avatásokkor lenni szokott, ér megszépíteni az eseményeket, nem árnyalni, csak a jót még jobbá tenni. A kis fotós boltot megszerző idealista, Harvey Milk a hetvenes évek melegmozgalmainak fontos embere volt, aki rövidre vágott farmershortjában lett először egy utca, majd a melegközösség vezetője a kaliforniai képviselőtestületben.

Milk, az amúgy remek Sean Penn alakításában egy konyhában ülve diktafonba mondja az életét, mert fél, hogy lelövik. Az emlékek meg jönnek, semmi más nézőpontot nem látunk, csak a meleg aktivistáét, ennek ellenére a Harvey Milkről szóló filmben Milk élete és személyisége egészen elhanyagolható jelentőségű. A politikai gépezet elleni harc a fontos.

Tanulni ülhetünk be a Milkre, mert ez olcsó didaxis az elveiért küzdő emberről, és ráadásul nem egy személyt, hanem a politikai választásokban sorra elbukó, de mindeközben egyre nagyobb támogatást szerző karrierista politikust látunk. Milk előbb átverte a melegek hátrányos megkülönböztetését tiltó rendeletet, majd még nagyobb sikert ért el, amikor a meleg tanárok elbocsátásáról szóló népszavazásban a nemre buzdított. Szóva van két fontos ügy, és van egy politikus, aki mindenkinél jobban akarja a változást, és aki van annyira erős karakter, hogy közösséget teremtsen, bár ezt leginkább halálával éri el, amikor lemondott képviselőtársa, Dan White őt és a polgármestert meggyilkolja.

Dan White képviselő (Josh Brolin) az ún. igazi és normális, a fegyverrel felszerelkezett, vallásos, családos Amerika határozott, férfias képviselője. A rendező elfelejtette a karaktert felépíteni, így a White által elkövetett két gyilkosság motivációja csak csalódott duzzogás, pedig ennél sokkal fontosabb történik itt: a mindenre képes férfi elveszítette társadalmi pozícióját. Ha Gus Van Sant bátor rendező lenne, akkor ezt a figurát tolja a középpontba, mert az igazi tragédia az övé, és így minden társadalom jelentős, kirekesztő többségéé, nem az idealista, ikonná váló Milké.

A Milk mozifilmnek nem jó, történelmi tablónak inkább: nem tudni, hogy a politika vagy Milk a film igazi témája, ami akkor is baj, ha szétválaszthatatlanok. Nem érteni, hogy Gus Van Santnak miért kell a Sean Penn és James Franco közti szerelmi történetet ennyire elnagyolnia, miért kell ennyire borzalmasan elszúrni a befejezést a fejlövés előtt még bevágni az Operát, és az arra kifeszített Tosca-molinókat. Egyre kevésbé hiszem, hogy Gus Van Sant jó rendező.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!