Advertisement

Vásárolj 4db Somersby-t, töltsd fel az AP kódját és nyerj!

Érdemelt ezért Russell Crowe 20 milliót?

2009.05.30. 15:29 Módosítva: 2009-05-30 20:16:28
Egyik kritikusunk szerint A dolgok állása a legjobb konspirációs film Az elnök emberei óta, a másik meg már a hosszú hajú Russell Crowe-n is röhögött. Duplakritika.

Brit sorozatból tilos filmet forgatni - 3/10
sixx

A dolgok állásából könnyen lehetett volna egy kiváló film, tényleg nem kellett hozzá sok, sportközhellyel szólva a készítők a siker kapujában buktak el, és verhetik a fejüket a falba, azt mormolva maguk elé, hogy „ha legközelebb egy angol drámát feldolgozok, hű maradok eredetihez". A 2003-ban készült BBC-minisorozat ugyanis egy hat órában elmesélt, iszonyú feszült és izgalmas dráma volt, amiben a karakterek jelleme és egymáshoz fűződő viszonya sokkal fontosabb volt, mint egy mondvacsinált akciójelenet egy földalatti parkolóban.

Ahhoz, hogy kissé demagóg üzeneteket juttassunk el a nézőkhöz (a zsoldoshadsereg rossz, értem?) és azon lamentáljunk két órán át, hogy az írott sajtó az az igazi újságírás, nem ez az elektronikus izé, amivel most tömik a fejünket, nem kell négy forgatókönyvíró meg sztárszereposztás, hanem meg kell kérni Michael Moore-t, ő úgyis szereti az ilyesmit, meg dagadt is, és nem költene el 65 millió dollárt feleslegesen (amiből Russell Crowe gázsija volt 20, ugye, meg kell fizeti a hosszú hajat meg a plusz kilókat, de meg ám).

A szenátor meg az ő kis újságíró haverja
A szenátor meg az ő kis újságíró haverja

Az új State of Play a minisorozattal ellentétben nem tudta eldönteni, hogy oknyomozó újságírós film akar-e lenni, vagy egy buta akciófilm, esetleg egy összeesküvéses politikai thriller. Inkább merített innen is meg onnan is, a karaktereket vízfestékkel felkente a papírra, bedobott pár aktuális hívószót, a bullshit-újságírásnak tekintett blogoktól kezdve (a blog az rossz, értem?) az amerikai polgárok érdekeit fenyegető zsoldoshadakig, kicsit moralizált azon, hogy akkor lehet-e független az újságíró, ha a legjobb haverja követ el mocsokságokat, és az etikus-e vajon, ha eltitkoljuk, hogy a haver feleségének seggét már régóta sasoljuk titokban. Nem, nem az, de mindegy.

Amire panaszunk nem nagyon lehet, az Ben Affleck alakítása, mert ő pont azt hozta, amit vártunk tőle, Aranymálnát éppen nem ért a dolog, de amikor könnyezni kezdett a kamerák előtt, hangosan felröhögtem. Russell Crowe az utolsó pillanatban vállalta el a régivágású újságíró szerepét, a minisorozatot nem nézte meg, inkább rápillantott az Elnök emberei dvd-borítójára, és kizárásos alapon Dustin Hoffman karakterét választotta, Redford azért meredekebb lett volna – őt az eredetileg kiszemelt Brad Pitt hozta volna, de kiszállt a dologból, amikor meglátta, milyen fércmunkában kellene hülyét csinálnia magából.

Robin Wright és Helen Mirren miatt, és a Washinton Globe szerkesztőségéről készített snittekért adok rá egy ötöst, amiből szépen kettőt menten le is vonok a nagyon gonosz katonai szervezet állandóan mutogatott helikopteréért (mindekit megfigyelnek, tetszik érteni?) és azért, mert ha az ilyen utalások nem lettek volna elég világosak, a zeneszerző még rátett egy lapáttal, és minden feszültnek szánt jelenet elé olyan dallamokat tett, hogy tudjuk, most valami rossz fog történni. Ennél azért több eszünk van, kösz.

Russell Crowe kövéren a legtökösebb - 8/10
Szűcs Gyula

A konspirációs kémfilmeknél csak a konspirációs újságírós filmeket szeretem jobban. Így duplán kíváncsi voltam, mit tud kihozni a témából a Bourne-filmek forgatókönyvírója, Tony Gilroy, ha betársul Az utolsó skót király rendezőjéhez, Kevin Macdonaldhoz. Az eredmény az elmúlt 10 év legizgalmasabb összeesküvés-elmélete lett, minden idők leglazább sajtómunkásával a főszerepben. Mondjuk könnyű ilyen nagy szavakkal dobálózni, mivel Alan J. Pakula 98-as halála óta nem készült tisztességes politikai thriller Hollywoodban. A dolgok állásának a béna magyar cím ellenére is ott a helye Az elnök emberei - A Parallax-terv - A Pelikán ügyirat mesterhármas mellett.

Russell Crowe tökéletes választás volt főszereplőnek. Brad Pittet nem tudnám elképzelni borostásan, hosszú hajjal, meg plusz 15 kilóval, ahogy hamisan énekelve autózik egy gyilkosság helyszínére egy 20 éves Saabban, és közben az anyósülésen talált Cheetost zabálja. Nekem a Washington Globe szerkesztősége is abszolút hitelesnek tűnt, hisz náluk is a sztárpublicista asztalán van a legnagyobb disznóól, pont úgy, mint itt az Indexben, bár ez egy csúnya online újság szerkesztősége.

Új cikkén agyal a rendetlen sztárpublicista (Russell Crowe)
Új cikkén agyal a rendetlen sztárpublicista (Russell Crowe)

A feszes tempójú nyomozás már önmagában tökéletes egy politikai thrillerhez, a kiváló szereplőgárda, és a jól megírt karakterek csak bónusz. Az emberevő főszerkesztő, Helen Mirren azonnal cikket akar a bulvárrovatba a félrekúró szenátorról, ezért McAffrey mellé ad egy dögös bloggert, Rachel McAdamst, aki nagy átéléssel hozza a gyilkosságok közepébe csöppenő, naiv gyakornokot.

Ben Affleck műkönnyes jelenete gyenge lett, de amikor öltönyös-nyakkendős vadállatként veri szét az újságírók informátorát, azzal a Harcosok klubjába is simán bekerülhetett volna. Crowe-nak pedig nemcsak a dilemmával kell szembenéznie, hanem egy szerelmi háromszöggel is: a szenátor felesége (akit a szomorú szemű Robin Wright Penn alakít), egy tökéletes világban már rég vele járna. Tényleg szikrázikott a két színész között a levegő.

A dolgok állása túlmutat a konspirációs filmeken: valójában egy véres óda a régivágású újságíráshoz. Crowe karaktere a nagy elődöket, a Nixont megbuktató Bob Woodwardot és Carl Bernsteint idézi, még fotó is van róluk az asztalán. McAffrey és a bloggerlány párosa pedig nemcsak átemeli a zsarufilmek kötelező mester-tanítvány viszonyát, de rajtuk keresztül az offline és az online média harcát is bemutatja.

Russell Crowe még ahhoz szokott hozzá, hogy napokig gyűjtheti az infót a leleplező cikkéhez. A főszerkesztő viszont már a blogszférában bízik, mert ott azonnal megírják a kiszivárgott botrányokat, aztán a cáfolatot is, így az olvasók nem vándorolnak át a konkurenciához. A rendező viszont egyértelműen az offline sajtó pártján áll: aki bennmarad a végefőcímen is, egy szép nyomdai körutat láthat, ahogy kinyomtatják a másnapi Washington Globe-ot.