Volt egy kiváló jelenet a Maffiózók című sorozatban, amiben egy veterán lemezproducernek megmutatnak egy feltörekvő új bandát, mire az csak ennyit mond: “Ez nem jó zene. Van jó zene meg rossz zene. Ez nem jó.” A Páros mellékhatás című vígjáték első tíz perce után jutott eszembe ez a jelenet, amikor az egyik főszereplő fia már belepisilt az ágyba, és készült beleszarni a fürdőszobakellék-osztályon kiállított budikagylóba. Ez a film nem jó, sőt, ha nem lenne a mezőnyben a szar filmek őszi non plus ultrája, a Szuperbojz, megkockáztatnám, hogy az idei év legtrébb vígjátékát szenvedtem végig.
Az alaptörténet egyszerű, mint a sárga bögre: van négy pár, a párkapcsolatok négy, a forgatókönyvírók hülye agyából kipattant stációját reprezentálva (összejövés - az elhízott feka pali a nálánál 20 évvel fiatalabb jócsajjal, stabilitás - az elhízás előtt álló Vincent Vaughn a jócsaj feleségével, frusztráció - a kényszeres pedantériában szenvedő, tök átlag pasi Jason Bateman a jócsaj feleségével, gyűlölködés - az elhízott és kiégett Jon Favreau a kiábrándult jócsaj feleségével), akik a gyermektelenségbe belefáradó Batemant és nejét, a tipikus szomszéd csaj külsejű Kristen Bellt elkísérik egy párok részére szervezett üdülésre, hogy kicsit kiengedjék a gőzt, legalábbis ez a terv.
A tervekről a vígjátékok 99 százalékában kiderül, hogy nem érnek annyit sem, mint a választási ígéretek, a valóban festői sziget (Bora Bora turisztikai hivatalának vezetője biztos majd behugyozott a gyönyörűségtől, hogy ilyen fasza reklámot csinált nekik Hollywood) egyik felén tényleg lehet bulizni. De hőseink a másik felére kerülnek, amit a New Age toposzokat kifigurázó, “párokkal suttogó” emberrel (Jean Reno élete legrosszabb alakításában) és alkar vastagságú fallosszal felszerelt jógainstruktorral súlyosbítottak. Itt nem buliznak, hanem páros terápiára járnak, pucérra vetkőznek egymás előtt és a néző agyára mennek. Mindezt azért, hogy a meddő pár egymás iránti szerelme ismét lángra lobbanjon.
A több sebből is vérző film egyik legnagyobb problémája a hiteltelenség, ilyen nők (a Veronika Mars-os Bell mellett Kristin Davis a Szex és New Yorkból, Malin Ackerman a Watchmenből és Kali Hawk) ilyen faszikkal nem szoktak foglalkozni, csak akkor, ha történetesen ők írják a forgatókönyvet (Favreau és Vaughn), egyikük a producer (Vaughn), a rendező meg első filmes nyikhaj, aki azt csinálja, amit a sztár urak mondanak neki.
A terápiás foglalkozások unalmasak és kiszámíthatók, a visszatérő poénok (a nagydarab ember hamar fárad, a kisgyerek szarik) fárasztóak és nem viccesek, a Fabio-klón jógaoktató szexuális innuendói és Jon Favreau maszturbálási kényszere meg egyenesen kínosak, az ember fészkelődni kezd a székben: jól van, öcsém, verd ki, és menjünk már tovább.
A végére persze minden megjavul, akinek szerelmesnek kell lennie, az lesz, akinek ki kell békülnie a másikkal, kibékül, és senki nem csalja meg a másikat. Szeressük egymást, gyerekek, de nagyon. Bezzeg ha dugtak volna egy óriásit a tizedik percben, akkor a mondvacsinált gondok háromnegyed része elő sem jött volna, és megkímélték volna az embert egy kínos csendben eltöltött kétórás popcornzabálástól.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon