A borzalmas családok morfológiája

2010.01.03. 09:56 Módosítva: 2010-01-03 11:23:57
Jön a gyerek, vele milliónyi kérdés. Gyerekvállalós odisszea Sam Mendestől, aki a kis költségvetésű Továbbállókban bizonyítja, az Amerikai szépség óta nem változott a világ, de talán lehet segíteni magunkon. Vagy nem.

Én vagyok az a férfi, aki úgy engedi el maga mellett az igazi szerelmeket, hogy már csak akkor veszi észre őket, amikor késő. Ráadásul a körülötte születő összes pocaklakónál végtelenül zavarba jön, a róluk készült képeken alienekhez hasonlítja a család kicsi kincsét. Minden szempontból átlagos férfi vagyok. Így Sam Mendes új filmje, a gyerekvállalásról, családtervezésről és az igaz szerelemről szóló Továbbállók (Away we go) megtalált karácsonykor.

Sam Mendes mindig elmondja, mit gondol Amerikáról, a benne elhaló boldogsáról, most sem tesz másként, mégis boldogabb a vége. A nyitó jelenetben úgy adja tudtunkra a lány terhességét, hogy annál szebbet és viccesebbet én még nem láttam. A fiú nyalja a lányt, más az íze, gyümölcsösebb, amiből rögtön kiderül, hogy terhes. A pár közepesen jó/rossz körülmények között él, egyikük orvosi könyveket illusztrál, a másikuk biztosítási ügynök. Mindketten különböznek az amerikai átlagcsaládtól, ezt didaktikusan végig is veszi Sam Mendes. Kimondja: minden család borzalmas, minden családban találunk megkerülhetetlen drámát, de hinnünk kell a szerelmünkben, mert ha nem próbáljuk meg, akkor blabla.

Kattintson még több képért!
Kattintson még több képért!

Az Office-ból ismerős John Krasinski (most látható még az Egyszerűen bonyolultban is) és Maya Rudolph először hihetetlenek együtt: a szakállas, szemüveges srác éretlen és idióta bármihez, a félvér lány komoly traumákat hordoz, ezért utasítja el a lánykérést mindig, ezért nem találja helyét a világban. A gyerek miatt igazi otthont kell keresniük, elindulnak ismerőseiket meglátogatni, hogy így hozzanak döntést.

Ez gyerekvállalós road movie vagy odisszea (Roger Ebert nevezte ilyen szépen), amiben a műfaj sajátossága miatt a szabadságot ütköztetik a kötöttségekkel, és megmutatják nekünk Amerika ezerarcúságát. A lógó mellű anya és a világvégét váró depressziós férj a két dagadt gyerekkel hozza a kötelező sablonokat, mégis valóságossága miatt válik abszurddá, míg a film egyik vicces, mellékszerepbe rejtett meglepetése Maggie Gyllenhaal, aki ezoterikus, megvilágosult családanyát alakít a hülye férjével együtt. Szereplőink Kanadába is átruccannak, ott látszólag óriási a boldogság a különböző színű örökbe fogadott gyerekekkel. A baj csak akkor látszik, amikor az anya szomorú rúdtáncot mutat be az újabb vetélés okozta fájdalmaiban. Semmi se jó, nyomja belénk Mendes a tudást, amit az Amerikai szépségben is olyan színesen, profin tett, és  amit A szabadság útjaiban megismételt.

Mendes jó fej, szerethető, kicsit bénázós párt akart, akik a romantikus filmek ellentétét adják, a filmben meglátogatott párokkal ellentétben a tökéletesség látszatát hordozzák, vagyis olyanok, mint mi, nézők. A látványosságra (nem a Michael Bay-i értelemben), modorosságra és melodrámára hajlamos Mendes független filmet rendezett annak minden képi és zenés hozadékával. Hagyja szereplőit viccesnek, érthetetlennek és szerethetőnek, nem görcsöl a nagyobb összefüggéseken. A jó fejség néha sok lehetne, de ügyesen tartja végig az ellenpontokat, így csak a filmvégi érzelgősség tűnik soknak. Ilyenkor ez is elfogadott.