Mire jutott Antal Nimród Hollywoodban?

2010.01.28. 10:29
Antal Nimród második hollywoodi mozija ismét zsánerfilm, ezúttal ún heist-movie-t, rablós filmet forgatott, ismert színészekkel és egy lemerevedős színésztanodással.

Antall Nimród első amerikai filmje, a Vacancy klasszikus receptre épülő horror volt Kate Beckinsale és Luke Wilson főszereplésével. Most is olyanokkal dolgozott, akikkel más magyar rendező jó ideig nemigen fog. A sor: Matt Dillon, Jean Reno, Laurence Fishburne, Amaury Nolasco, Fred Ward, Milo Ventimiglia és Skeet Ulrich.

A Szállítmány néhány elkeseredett és pénzéhes csávó története, akik a gondjukra bízott 42 millió dollárt inkább nem szeretnék leszállítani rendeltetési helyére, hanem megtartanák maguknak, és van is tervük hozzá. Aránylag jó, de persze a film egyharmadánál minden felborul, és elkezdődik az igazi móka. Nem lövök le nagy poént, ha elárulom: az emberi faktort nem lehet előre betervezni az ilyen gazemberkedésekbe, valaki mindig rossz helyen lesz és rosszkor, másokat meg a lelkiismeret kezd a lehető legrosszabbkor baszkurálni. Az ütemmel nincs is baj.

A szereplők motivációját és kapcsolatát széles ecsetvonásokkal felvázoló első félóra után jöhet a lényeg, maga a rablás, majd a komplikáció és a véres-akciódús lezárás, amit a szűk büdzsé (25 millió dollár) egy gyártelephez kötött. Nincsenek nagyon látványos üldözések,  tűzharcok, tömegjelenetek, mert nem volt rá pénz, de istenigazából nem is hiányoznak. Antal a karakterekre építi a drámát, sokkal lényegesebb az ő kapcsolatuk és vívódásuk a raktárban, mint az, hogy egy-egy trükk hibátlanul sikerüljön.

Vannak hibái a Szállítmánynak, fel lehet tenni például a kérdést, hogy egy 42 millió dolláros pénzszállítmány mellé miért nem sikerül GPS-t tenni a kocsikba, illetve azt is, hogy miért engedheti meg egy biztonsági cég, hogy az autója csak úgy kóricáljon a városban, és letérjen az előre tervezett útvonaltól. De ezt hagyjuk, mert ez egy b-film, ezt így kell elfogadni, különben is, nincs is olyan bolygó, hogy Pandora.

A film néhány jelenete Tarantino Kutyaszorítóban című klasszikusára emlékeztetett (bár annyira brutálisba nem ment át a Szállítmány), és ismét bebizonyította, hogy zárt térben (metró, szálloda, gyár) a rendező kiválóan bánik a kamerákkal, élvezetes és meglepő beállításokkal teszi szórakoztatóvá a filmet. Hiba viszont, hogy a szereplőket csak színpadiasan mozgatta csoportosan, a feszültséget meg sokszor zenei aláfestéssel pótolta. De összességében nem untam, sőt több örömemet leltem benne, mint az elmúlt hónap filmpremierjeiben összesen.

Maximum a főszereplő kissé színitanodás alakítása miatt nem tudtam maradéktalanul élvezni a filmet: a veterán színészkollégák mellett Colombus Short, a film kvázi főszereplője és hőse ugyanis nagyon amatőrnek tűnt, de nem a lelkes fajtából, hanem az idegességében lemerevedőből. Egy percig nem tudtam neki drukkolni, nem érdekelt az igaz ügy meg a becsület, mert Jean Reno vagy Fishburne, de még a színészóriásnak  jóindulattal sem nevezhető Matt Dillon-Skeet Ulrich kettős is jobban eladta a figuráját, mint szegény Short. Persze az is lehet, hogy velem van baj, hiszen én a Csillagok háborújában is Darth Vadernek drukkoltam. (7/10)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?