Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMJohnny Depp zseniális, de 3D csak a címben volt
További Kritika cikkek
Tim Burton nem ért a számítógépes látványteremtéshez, meg kellett volna maradnia a stop motion báboknál. Az Alice Csodaországban egyáltalán nem az a színes, pszichedelikus trip, amit a plakátok és a trailerek ígértek, 3D-effekteket meg csak a filmet nyitó Disney-logóban láttunk, aztán soha többé. Itt derült ki egyébként az Avatar erőssége: Cameronnak nem kellett néző fölé lógó lándzsákkal parasztvakítani, végig érezhető volt a vászon mögötti mélység. Az Alice-ban csak kétszer volt igazi térélményem: amikor egy madár nekicsapta az erdő összes fájának a két dagit, Tutyikát és Mutyikát, meg amikor az örökké menekülő címszereplő megpihent egy tuskónál.
Sajnos a Burton-féle Csodaország fakó és élettelen lett. Az ordítóan digitális mesefigurák kiüresedett panoptikumokban ugrálnak, és egyáltalán nem érződik, hogy olyan animátorok dolgoztak rajtuk hónapokig, akiket a Rém rom és a Beowulf csapatától csábított magához a Disney, a speciális effekteket pedig a Sin Cityn és a Faun labirintusán edződött Cafe FX-re bízták.
A visszafogott színvilág és a romos díszlet persze részben tudatos rendezői koncepció: ez jelenti a gyermekkor végét. Alice (Mia Wasikowska) 20 évesen kerül vissza Csodaországba, miután egy emésztési gondokkal küzdő lord megkéri a kezét, és minden jelenetben kihangsúlyozza, hogy ő már nem a régi, mindenre rácsodálkozó kislány-Alice, hanem felnőtt nő. A fásult felnőtteket pedig köztudottan nem érdeklik a beszélő nyulak és a megmentésre váró Fehér királynők. Nagyon nagy kár, hogy Tim Burtonből is egy ilyen felnőtt lett. A Csodaországba jutás első percétől fogva érezzük, hogy a rendezőzseni ebbe a filmjébe már nem tette bele a szívét-lelkét úgy, ahogy korábban a Halott menyasszonyba, az Ollókezű Edwardba, vagy a Nagy halba.
Burton szimplán csak folytatta Lewis Caroll klasszikusát, ahelyett, hogy beépítette volna a saját kis gótikus mesevilágába. Ahol Batman nem szuperhős, hanem egy Ollókezű Edward-szerű, esőben ázó, szeretetéhes gargoyle, a Pingvin meg egy madár- és robbanószermániás, árva gnómocska. A rendező egy orosz népmeséből képes volt felépíteni egy egész estés, színes-táncolós horrorbábfilmet, a fej nélküli lovas legendájából meg leforgatta a mozitörténet egyik legjobb kosztümos rémmeséjét. Most viszont cserben hagyta a kreativitása, és a saját képére formált, bizarr Horrorország helyett csak egy letarolt Csodaországot kaptunk, ahol a Szív Királynő zsarnokoskodása alatt végigsöpört az Armageddon.
Pont az a bajom Az Alice-szal is, ami Spielberg Hookjával (vagy a Return to Oz-zal): önmagában, mint történet nem áll meg a lábán. A forgatókönyv ide-oda ugrál a helyszínek között, de nem értjük a sok utalást meg kikacsintást, csak ha kívülről ismerjük az eredeti sztorit. Lehet, hogy az Alice Csodaországban az angolszász meseirodalom legfontosabb könyve, de nekünk, magyar gyerekeknek már nem biztos, hogy ezt is fejezetenkét olvasták fel esténként, mint az óceán túlpartján a Pán Pétert vagy az Ózt.
A film legjobb jelenetsora ennek ellenére mégis a régi, csillogó Csodaország és az új, lepusztult változat kontrasztját bemutató rész. Amikor a kis Alice először találkozott a füvező hernyóval, meg a teázgató Kalapossal, ott tényleg tobzódtak az alkotók a színorgiában, így nagyon üt a posztapokaliptikus Csodaországba visszatérés. Ezekből az összehasonlításokból kellett volna sokkal több: álmokban, látomásokban, akárhogy. És visszacsempészni egy kicsit a régivágású filmgyártásából, mert az Alice legjobb szereplői még mindig az agyonsminkelt, vicces jelmezesbe öltöztetett, hús-vér színészek: Depp és a rendező felesége, Helena Bonham Carter.
A kedvencem egyébként a címszereplő Mia Wasikowska. 20 évesen még pont el tudja játszani a fantasy filmek kötelező karakterét, a másik világba vágyódó tinilányt, ugyanakkor már igazi jónő, a szegény ember Gwyneth Paltrowja. Aki ha kell, azonnal sír, de a mosolya is őszintének tűnik, és pár év múlva majd sorra kapja a díjakat.
Johnny Depp zseniális, mint mindig, ráadásul úgy képes játszani a túlsminkelt idiótát, hogy abban nyomokban sem fedezzük fel Willy Wonkát vagy Jack Sparrow kapitányt. A film mégsem miatta, hanem Helena Bonham Carter Szív királynője miatt lesz igazán élvezetes: jó szövegeket írtak neki, és hiába digitálisan felnagyított fejű rajzfilmfigura, azt az arcjátékot amit művel, semmilyen csúcsszámítógép nem tudná legenerálni. A jó színészválasztás ugyan valamennyire ellensúlyozza a steril látványvilágot, de az új Alice nálam csak alulról súrolja a 7/10-et, és ebben már benne van 20 évnyi elvakult Tim Burton-rajongásom is.
Rovataink a Facebookon