Minden falunak saját ördögűzőt!

Sir Anthonyban az a lenyűgöző, hogy tulajdonképpen nem kell neki semmiféle eszköz, smink, maszk vagy kellék, ha egy sima parasztingben feltápászkodik az asztal mellől és kezet nyújt, hogy ő Lucas atya, akkor én ezt habozás nélkül elhiszem neki, mint ahogy annak idején azt is bevettem, hogy jó chiantit iszik a frissen resztelt embermájhoz. A nagyrészt Budapesten forgatott Rítus mégsem az ő filmje (bár ha nem lenne benne, akkor tényleg nem lenne miért megnézni), hanem egy hittel nagyon is hadilábon álló, de ettől függetlenül a Vatikán ördögűző-kommandójába vágyó, magyar származású papé Michael Kovaké (Kovács lesz az).

A sztori nagyjából annyi, hogy a családi bizniszből kiutat kereső Michael inkább elmegy papnak, csak ne kelljen halottakat balzsamozni és hetente hajtogatni a gyászoló rokonoknak, hogy őszinte részvétem. A négyéves teológusképzés végére viszont nem nagyon tudja hová tenni a tanultakat, megingott a hite, szokták mondani ilyen esetben, és kiszállna, ha nem kéne visszafizetni a százezer dolláros tandíjat. Ehelyett bevállal egy gyorstalpaló ördögűző képzést a Vatikánban, ahol a Róma című sorozat Julius Caesarja, Ciaran Hinds vezeti be a szakma rejtelmeibe.

Az ördögűzést ugyanis a Vatikán mostanában nagyon komolyan veszi, legalábbis erre utal a “megtörtént események alapján” figyelmeztetés a film elején. A modern ördögűzés kellékei között már ott van az érintőkijelzős számítógép és az iPad is, a szenteltvíz és a rózsafüzér csak a terepen dolgozó kollégáknak kötelező, akikből - ha hinni lehet a filmnek - egyre több kell, mert Belzebub és haverjai olyan rendszerességgel bújnak fiatal lányok és fiúk testébe, ami már tűrhetetlen. A Rítusban például egy héten belül két római ifjú is démoni befolyásoltság állapotába kerül, de sebaj, mert Rómában van egy szabadúszó szakember, Lucas atya, akihez Kovak (Colin O'Donaghue) kerül tanoncnak, hogy testközelből láthassa a ceremóniát.

A film innentől kezdve a két férfi hitének erejét boncolgatja, a fiatal papnövendék szeretne hinni, de anyja halála óta nem nagyon tud, a megszállottságot pszichológussal kezeltetné menten, és még akkor is csak szkeptikusan legyintget, amikor az egyik páciens véres szegeket köp a tenyerébe. A rutinos ördögűző hitével sincs minden rendben, vannak hullámvölgyek, magyarázza, amikor rohadtul nem hisz semmiben, és ilyenkor védetlen. Az ördögűzés maga meg nem annyi, hogy kántálunk egy órán át és vízzel locsolgatjuk a hídba merevedett és fejét természetellenes pozitúrákba tekergető alanyt, hanem hónapokon át dolgozunk a sikerért, “mit vártál, borsóleves-hányást és körbeforgó fejeket?”  - kérdezi Sir Anthony hamiskás mosollyal a jóképű papot.

Ha ezeket nem is, de a démoni megszállás minden más kellékét jó nagy dózisban megkapjuk, a váratlanul becsapódó ajtótól a vörösen izzó szemekig, sőt, még az eltorzult arcok és a sátáni kacaj/dialógus is stimmel, melynek egy részét magyarul halljuk, hiszen a Sátán az ifjú lelkét (is) akarja és ehhez minden trükköt bevet. A Rítus legalább olyan komolyan veszi az ördögűzést, mint Friedkin 1973-as klasszikusa, és az ott bevált receptet alkalmazza (egy idősebb és egy fiatalabb pap, fiatal lány a megszállott szerepében, trágár és néhol kifejezetten gyökér ördög), de azt a feszültséget, amit a nagy előd minden percében érezhettünk, nem tudja másfél órán át fenntartani.

A színészek közül Sir Anthony láthatóan jól érzi magát a szerepben, van pár olyan jelenet, amiben kifejezetten szenzációs, amit csinál, és a megszállott lány is jól hozza a figurát, csak éppen a papnövendéknek, a kvázi főszereplőnek nem sikerül beleélnie magát a hitét kereső és a film végére azért észhez térő papnövendék szerepébe.

Nincs ördögűzés csavar nélkül, így ez itt is előjön úgy a hetvenedik perc környékén - kár hogy a film plakátja (ha tehetik, NE pillantsanak rá a moziba menet) és a kissé döcögő dramaturgia ezt jó előre lelövi. A Rítus ettől függetlenül egy kellemesen borzongató film, klisékkel és ezerszer látott hatásvadász elemekkel, amik viszont meglepően sokszor működnek (7/10).