Tarr Béla filmrendezőt, aki saját bevallása szerint túl van utolsó munkáján – A torinói lót (lovat) március 31-én mutatják be Magyarországon –, vagy imádni szokás, vagy utálni, állítólag nincs középút. Azt kell gondolnom, van pedig, hiszen én egyszer szeretem, máskor nem, és érzéseim intezitása is változó. Mindez ráadásul nemcsak pályafutásának különböző darabjaira érvényes, egy filmen belül is képes vagyok többször átesni a ló másik oldalára, majd vissza.
A Werckmeister harmóniák c. munkát összességében feltétlenül szeretem, azt gondolom, a művész legjobb műve ez; azaz a pontosság kedvéért maradjunk annyiban, ezt nézem a legszívesebben. A 2000 környéki bemutató alkalmából is elégedett voltam vele a moziban, és tíz évvel később sem látok okot arra, hogy meggondoljam magamat.
Egy évtizeddel ezelőtt is vége volt már a szerzői filmek aranykorának, bár akkor még többen ültek be Wendersre, Jarmuschra vagy Kaurismakira. Időközben azonban az úgynevezett értelmiség is a szórakoztató felé fordult – a bölcsész szitokszó lett bizonyos körökben –, az egyébként szerintem nézhetetlen Adam Sandler, Jim Carrey és Sacha Baron Cohen lett menő, az úgynevezett magaskultúra elismertsége éppen zéró. Sokan mondják azt is, különbséget tenni eleve ostoba elitizmus.
Olyasfajta következtetést semmiképp sem szeretnék levonni ebből, hogy régen minden jobb volt, hiszen ami jó, az akkor is jó, ha kevesebb van belőle, és ha a premier hetében csak százan-ezren nézik meg. A komoly filmek nem a nyitó hétvégén gyűjtik össze a táborukat, hanem apránként: a Werckmeisterre is több mint háromezren szavaztak az Imdb-n, és 8,0-s átlagot kattintottak össze neki eddig.
A film nemcsak történet, hanem kép, szöveg, zene és a többi is, továbbá ezek harmóniája. Innen nézvést rendben van a Werckmeister. A képeket szeretem a leginkább: a főteret, az utcákat, az arcokat, a lakásbelsőket, ez utóbbiakat különösen. Szépek, súlyosak. Klassz az is, amikor az emberek mennek. Az egyik kulcsjelenetben négy percig menetel a tömeg – megmértem, eredetileg ennél is többnek tűnt –, a másikban sokáig-sokáig jön a teherautó. Nincs gond ezzel, hülye, aki a Volt egyszer egy vadnyugat lassúsága miatt pattog. Abból is mi maradna, ha megvágnák a felére? És még: egészen kiválóak a szavak meg a mondatok, nem kevés idézhető-felidézhető párbeszéd hangzik el.
Az emberek azt hiszik, muszáj mindig mindent pontosan érteni. Tudni, mit akart a művész. Muszáj a fenét. A jó film attól jó, hogy aki hagyja magát beszippantani, aki képes szemlélődni, az előtt egyszer csak összeállnak valami egésszé a részek. A Werckmeister harmóniák nekem arról szól – bocsánat, hogy költőt idézek –, hogy minden egész eltörött. Nincsenek a hangok a helyükön, nem lehet lejátszani a dallamokat, lehet, hogy sosem lehetett. Ha jön az antikrisztus, a naiv, gyermeki, nem e világra való lelkek útja az őrületbe visz. Szegény Valuska.
De hagyjuk a nagy szavakat, ilyenekkel dobálózni roppant korszerűtlen. Még szerencse, hogy korszerűtlennek lenni végső soron punk dolog. Tarr Bélát – konkrétan: Werckmeister harmóniákat – nézni dettó.
A film teljes méretben itt tekinthető meg.