Being Osama Sucks

Az átlagember hiába mondogatja, hogy 2001. szeptember 11. után a világ soha többé nem lesz ugyanaz, fogalma sincs, mit beszél. Lássuk be: az átlagember a merényletek okozta első sokk után rettegett egy kicsit a harmadik világháborútól, aztán egy kicsit a repüléstől, aztán már csak a biztonsági intézkedések idegesítették, esetleg dühöngött azon, hogy a moziban nem lehet olyan filmet megnézni, amiben valami repül, vagy valami magas - olyan filmet meg, amiben valami nekirepül valami magasnak, olyat aztán végképp nem. Az átlagamerikai egy kicsit rosszabbul járt az átlagembernél, mert ugye volt olyan időszak, amikor nem lehetett egészen biztos abban, hogy ha elmegy külföldre nyaralni, és egy kicsit lebarnul a napon, gond nélkül visszaengedik majd a saját országába. Az viszont tagadhatatlan, hogy tíz éve az állam, és nem csak az amerikai állam, egyre inkább azt érzi, hogy a terrorizmus elleni harc jegyében mindent megengedhet magának, a laptopon való turkálástól az altesti motozásig. Így vagy úgy, Oszama bin Laden mindannyiunkkal kibaszott.

De aki az elmúlt tíz évben egyszer is felhúzta magát azon, hogy Budapestről Krétára menet a repülőtéren a biztonsági erők gumikesztyűs kézzel turkálnak a seggében, hátha oda dugta az atombombát, tekintse meg a Being Osama című, 2004-es kanadai dokumentumfilmet (fent van a YouTube-on részletekben, 45 perc az egész), és rögtön megismerkedhet hat olyan átlagemberrel, akikkel Oszama igazán, rendesen, talán egy életre kibaszott – pusztán azzal, hogy Oszamának hívták.

Átlagos Oszamák

A hat Montrealban élő Osama, illetve Ossama, akiket Mahmoud Kaabour filmje bemutat, hat nagyon különböző átlagember: van köztük zenész, kereskedő és politikai aktivista; van, aki erős akcentussal beszél angolul, és van, akiről az isten nem mondaná meg, hogy nem Kanadában született. Irakból, Egyiptomból, a Gázai övezetből, Libanonból érkeztek az országba, kisgyerekként vagy már felnőttként; némelyikük egyáltalán nem tartja a kapcsolatot az arab közösséggel, némelyikük keresztény misére jár, de van köztük olyan is, aki muszlim iskolát vezet. Van köztük rasztahajú rockzenész, van autószerelő kinézetű, nagy darab bajszos, és van olyan is, akiről ránézésre talán a saját anyukája sem hinné el, hogy nem bevetésre váró alvó ügynök, de persze nem az. Vagy csak nem vallja be.

Az ő életüket bemutatni akkora ötlet, hogy mindegy is, mit csinál a rendező: elég, ha az Oszamák beszélnek, elmesélik, hogyan kapták ki őket a repülőtéri tömegből, aztán hogyan tartották őket étlen-szomjan órákon át, csak azért, mert úgy hívják őket, ahogy nem szabadna. És persze az is kiderül, hogy az oszamaság átéléséhez nem is kell feltétlenül utazni, elég csak lenni. Ossama el-Naggar, aki évtizedek óta Kanadában él, és anyanyelvi szinten beszél angolul és franciául, hétköznapi telefonbeszélgetésekben is szembesül a dilemmával: elhallgassa a nevét, vagy látatlanban sokkolja az ügyfelet azzal, hogy bevallja, hogy hívják. Nem egyszerű így élni.

Sam, a homoki néger

Dokumentumfilmnek nem kivételesen jó a Being Osama: a szereplőket nem igazán sikerül helyzetbe hozni, és amikor mégis, az meg bénán sül el. A rendező néha ügyetlen vágásokkal próbálja összekötni egymással a szereplőket, akikben ugye nevükön kívül nincs túl sok közös pont, és igyekszik valami sztorit kikerekíteni abból, hogy nincs sztori, mert az oszamaság nem történet, hanem állapot. De szerencséje van, mert az oszamaság egyúttal akkora átok, olyasfajta abszurd sorscsapás, hogy az ember a fejét fogja a mérhetetlen rasszizmus, az államilag gerjesztett paranoia és a szimpla butaság láttán. Osama Shalabi, aki néhány más Oszamához hasonlóan hajlamos Samnek nevezni magát, csak hogy békén hagyják, elmeséli, hogyan csúfolták az iskolában, és hogy a csúfolás mögött mennyi tudatlanság, értetlenség állt: az arab származású kisfiút elmondták mindennek, pakinak, négernek, sőt homoki négernek, mire ő végül rájött: ezek olyan ostobák, hogy még sértegetni sem tudnak rendesen.

Szegény Oszamák között van, aki teljesen belezavarodott saját oszamaságába, ami nem meglepő, hiszen a név, főleg a szülők által adott keresztnév az identitás erős része, márpedig elképesztő lehet olyan névvel élni, ami hosszú évekig a terror szinonimája volt, és lehet, hogy sokáig az is marad. Ez az identitásválság hallatszik ki a filmből, amikor az egyik szerencsétlen Oszama azt mondja: „Ellopták tőlem a nevemet”.

Hát ezt művelte Oszama a többi Oszamával. Vagyis velünk.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!