A lerajzolt Isten

2011.11.30. 17:32
Hatalmas vállalkozás kerül mindjárt a mozikba: Az ember tragédiája rajzfilmváltozatán 23 éven át dolgozott Jankovics Marcell, és végül 160 perces mű lett belőle. Lenyűgöző tárlatot kapunk az emberiség küzdelmeiről, nagyon kevés empátiával.

Nagy számok bűvölik el a nézőt, ha felkészülten igyekszik erre a filmre a moziba. (Sőt, esetünkben inkább filmszínházba.) Az ember tragédiája című dráma rajzfilmváltozata ugyanis 23 évig készült, és 160 perc hosszú.

Azt is tudhatja előre „az ember”, hogy nagyon nehezen dramatizálható műről van szó. Lényegében filozófiai szöveg ez, ráadásul verses, és százötven évvel ezelőtti nyelvezeten: még úgy is nehéz figyelni rá közel három órán keresztül, ha élő ember mondja, pláne ha csak narrációt hallunk a moziban. Ugyanakkor a mozgó rajz rengeteg lehetőséget ad, hiszen sokkal érzékibb is lehet, mint néhány színpadon beszélő jelmezes. Lerajzolni bármit lehet, a műfaj az asszociácóknak olyan széles lehetőséget ad, amire színház csak sokkal kötöttebb keretek közt képes.

jankovicsmarcell azembertragediaja d  ob20100306037

És nem utolsósorban: Az ember tragédiája remekmű. Egyszerre bölcs és szellemes, és kellő türelemmel hallgatva kiderül, hogy a szöveg is nagyon élvezetes. Gigantikus vállalkozás volt rajzfilmesítése, minden szempontból.

Ehhez az alapanyaghoz nyúlva Jankovics Marcell elképesztően magasra tette a mércét: a kérdés nem az lett, hogy szép, vagy jó-e, amit csinált, hanem hogy van-e olyan szép és jó, mint az alapanyag, vagyis maga a dráma.

Jankovics kétségkívül nagyot alkotott. Nem katartikusat, mert talán alázatból, talán a magabiztosság hiányából nem tett hozzá az egészhez ugyanannyit, mint társszerzője, Madách Imre. És ugyan a remekművek igazi értékét sokszor csak emberöltő múltán lehet biztos szemmel megítélni, mégis úgy tűnik, hogy ez az adaptáció nem nőtt túl az alapanyagon. De néhányszor eléri, még többször pedig megközelíti azt.

A rajzfilmváltozat elsősorban nagyszerű illusztrációja a drámának. A történeti színek esztétizáló megközelítését erősíti, hogy erős karakterek vagy konkrét történetek helyett a képek összességükben adnak értelmet. A sokszor stilizált hátterek épp úgy hozzátartoznak a megidézett korszak és konfliktus hangulatához, mint a maguk a figurák. A görög színnél például az antik vázák színeit és figuráit idézik a képek, míg a rómainál az antik szobrokat és mozaikokat, a kopernikuszi színnél pedig a rézmetszeteket. Nagyon erős az egyes színek belső vizuális rendszere, és mégis egységes hatást kelt a film.

A film legnagyobb erénye éppen e korszellemek rendkívül erős vizuális felidézései. Jóval több kreativitásról van itt szó az egyszerű stílusgyakorlatoknál. Jankovics egyszerre használ nagyon jól felismerhető mintákat, és tesz hozzájuk olyan játékokat, amelyek nyilvánvalóan nem csupán a korabeli képeket idézik, hanem saját művészi gesztusaival töltik meg, teszik élővé ezeket.

215361 galeria ember tragediaja1

Az emblematikus képek így nem múzeumi látogatást idéznek, hanem élővé és átélhetővé válnak. A piramiskővé váló görnyedt egyiptomi munkás képe például a maga metafomorfózisában az alkotó egyéni ötlete, de a munkás alakja, vagy maga a piramis képe az ókori Egyiptomot idézi. A példákat nagyon hosszan lehetne sorolni, és valószínűleg nem is lehet minden játékot és szimbólumot első nézésre felfogni. Az egyes színeket akár külön-külön is érdemes megnézni, ha az ember túl van az egészen.

A képek saját szimbólumai, illetve saját történetei óvatosan visszafogottak maradnak, nem telepszenek rá a drámára, legtöbbször a szöveg megértését segítik inkább, és nem erőltetnek saját értelmezéseket. Ezért elsősorban illusztráció a film.

Viszont pont akkor a leginkább magával ragadó a mű, amikor a képek nemcsak szépek vagy aláfestések lesznek, hanem önálló jelentést is kapnak. És ez az utoljára elkészült, és egyben messze a leghosszabb színre, a londonira jellemző leginkább. Sokkal bátrabban nyúlt itt Jankovics az alapanyaghoz, vagyis a drámához, mint a színek többségében. Telezsúfolta aktuális utalásokkal, kikacsintásokkal, csak képen látható, tehát a szövegtől független mikrotörténetekkel. A látvány sem annyira egységes a londoni színen belül, mint a többiben. Ez ugyan megtöri az addigi konzervatív hangulatot, viszont annyi életet lehelt ezzel a filmbe, hogy többet nyer a néző vele, mint amennyit esetleg azzal veszít, hogy a mű egységes szerkezete itt megtörik.

Talán nem véletlen, hogy éppen az utoljára elkészült szín lett a legszemélyesebb. Itt Jankovics aktualizál, még a magyar történelem is kap néhány utalásértékű pillanatot, de egyébként is, itt a legkonkrétabb. A végére juthatott el odáig Jankovics, hogy vegye a bátorságot, és ne csak szépen illusztrálja a drámát, ne csak a konkrét szövegből induljon ki, hanem saját kénye szerint is terelje a nézőt. Beletette a 20. századot is az egyébként ipari forradalomban játszódó színbe, sőt a 21.-et is.

Ezt bármelyik másik színnel is megtehette volna, mert Madách összes történelmi jelenete általában szól a társadalmi dilemmákról, mindegyik egyformán aktuális. Kikacsintások, előre utalások azonban a többi színben nincsenek.

jankovics-marcell-ember-tragediaja-2

És pont a legtöbb szín formalizmusa miatt van egy kegyetlen sajátossága a filmnek: nagyon szigorú ez a mű. Esendőségében sem szimpatikus benne az ember, és végig szörnyszülött Lucifer. A hibákat hibára halmozó emberiséget nem lehet még csak őszintén sajnálni sem, nemhogy megérteni. Holott a drámában Ádám – az eszkimó szín előtt – arra jut, hogy minden borzalma ellenére mégiscsak vonzó az emberi lét. De nem látjuk ebből a feldolgozásból, hogy miért gondolhatja ezt. És ezért nehéz magunkra ismernünk. A pajkosság, a kedvesség, az elnéző megértés ebben a feldolgozásban nem kapott helyet, Jankovics szigorúbb, mint talán Madách volt.

Ugyan van egy erős utalás arra, rögtön az elején, hogy az ember természetében az ördögi természetesen van jelen – Ádám és Éva a Tudás Fájának gyökeréből tűnnek ki, amikor először látjuk őket – de később az Ádámot örök árnyékként, Batmanként, kutyaként követő Lucifer megmarad külső imposztornak. Sohasem vonzó vagy szép, holott ez az egész dráma egyik kulcsa.

A belső küzdelem átélhető személyessége hiányzik leginkább a filmből, és ez azért nem szerencsés, mert társadalmi drámává szűkül a mű. Holott az alapanyagban benne van a lehetőség, hogy lelki dráma is legyen, és ezzel még többet mondjon az emberi természetről.

Sőt, a személyességgel teli részek a legkevésbé eredeti pillanatai a filmnek. Az általánosabb tanulságú nagy monológoknál kerülnek elő közhelyesebb, stilizáltabb eszközök. A fontos szavaknál a szereplő megnő, kezeit túl színpadiasan kitárja, és ilyenkor emlékeztet a narrátorok hangja is a legtipikusabb színházi megoldásokra (túlartikulált kiabálás). A keretszíneknél problémás ez, amikor nem sikerül eredeti tartalommal kiegészíteni az egyébként legelvontabb szövegeket. Az űrbe helyezett jeleneteknél Jankovics nem kapott fogodzót a történelmi hagyományból, és nem vállalta, hogy felépítsen egy saját, ismert kultúráktól független világot. Nem képzelte el, hogy milyen az űr. A kozmosz foltjai és a beszélő fények méltatlanul egyszerűek és unalmasak a történeti színek remek, nem egyszer lenyűgöző megoldásaihoz képest.

20111129-az-ember-tragediaja1
Fotó: mozinet

Ugyanígy a dráma talán legnehezebb problémáját is inkább megkerülte, mintsem megoldotta volna Jankovics. A mű minden adaptációjának egyik kulcskérdése, hogyan ábrázolja az Istent. A filmben leginkább két fényes csillag, ami akár szempár is. Persze van erre is fűzve játék, hiszen Ádám szemében sok csillag csillog a nem történelmi színekben, az ördög szemei pedig vörösen izzanak, pont mint az almák az Édenben, szóval még a leginkább közhelyes kép is bőven tele van szőve érdekes játékokkal. Mégis, a keretszínek színvonala meg sem közelíti a történelmi színek erejét. És ennek oka talán ugyanaz a túlzott, leginkább a londoni színre levetkőzött alázat vagy bátortalanság lehetett, ami miatt Jankovics nem akarta jobban magyarázni a világot, mint amennyire azt Madách megtette.

Mindazonáltal Az ember tragédiája animációs változata méltó tisztelgés a magyar irodalom egyik legfontosabb műve előtt, és méltó tisztelgés az egyetemes művészettörténet előtt is. Megérte 23 évig bízva bízni abban, hogy egyszer elkészül majd.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!