Bruce Willis és a lecsóképű magyarok

Politikailag nyomasztóan korrekt világunkban jól esik néha elbújni a sötétben, és nagyot röhögni az olaszokon, akik pastát zabálnak partedlivel, és folyton arcon csókolják egymást, a kínaiakon, akik mind éjjel-nappali közértben dolgoznak, és különös csipogó akcentusuk van, vagy a fekákon, akik fenékvonalig húzott bőnadrágukban olyan erőteljesen gesztikulálnak, mint egy bespeedezett pantomimművész, és szabályos időközönként azt mondják, hogy "yo", vagy "muthafucka".

Hollywood, a liberalizmus fellegvára gyakran nem vacakol karakterábrázolásával, egyéni sorsokkal, inkább rendelnek a kelléktárból egy előreprogramozott elemes kínait vagy egy felhúzható franciát, aki bármikor el tud énekelni fél tucat sanzont, és ha nem jut semmi az eszébe, hát azt mondja, "olala".

Gulasch und mákos guba

A Már megint bérgyilkos a szomszédom című színes, szélesvásznú, seggberúgós, pofára esős akcióvígjátékban pedig épp minket, magyarokat találtak meg, ami nem is lenne baj, hiszen Gábor Zsazsa népe is megérdemelte már, hogy Hollywood négy-öt tusvonallal felskiccelje nemzeti karakterét, csak sajnos a forgatókönyvírók nem jutottak tovább a "Magyar szakácskönyv kezdőknek" című képeskönyv átlapozgatásán.

Tekintse meg képeinket!

A vígjáték első részében még kidolgozatlan magyar lótolvaj banda ezúttal főszerepet kapott, de ennek ellenére nem derül ki, hogy miért is vagyunk rettentően kínosak mi, magyarok, mivel a karakterek csak a balkáni-orosz maffiózó sablon módosított verziói, nem csattogtatnak ostort, nem dúdolják a Szomorú vasárnapot, nem hasonlítanak Zuschlag Jánosra, és még csak Gorenje sincs az autójuk tetejére erősítve. A magyar karakterábrázolás egyszerűen kimerül abban, hogy valamelyik szereplő néha felkiált, hogy "együnk mán lecsót" vagy minden különösebb ok nélkül, a legváratlanabb helyzetekben megjegyzi, hogy márpedig mákos guba.

Persze a derék amerikaiak röhöghetnek még a botrányos magyar akcentuson, de nekünk jó érzékkel leszinkronizálták a filmet, a magyar Gogolak-banda ezért idehaza furcsa balkáni és német dialektusban beszéli saját anyanyelvét, és rendre olyan döbbenetes szóviccekbe hajszolja magát, amiktől még Geszti Péter is vértolulást kapna és levegő után kapkodva esküdözne, hogy soha többé nem gründol popzenekart.

Chandler széles gesztusokkal

Más tekintetben még csak nem is dühítő, egyszerűen csak felejthető film a Bérgyilkos a szomszédom folytatása. A történet elején a Matthew Perry, a kétbalkezes szájsebész feleségét elrabolja a rettegett Gogolak-banda, ezért exférje, a mostanában életét idősödő hippiként és konyhatündérként tengető bérgyilkos kénytelen ismét felcsatolni pisztolyát, sörétes puskáját és taktikai atomtölteteit, hogy új hitvese oldalán megmentse a régit.

Féltékenység az elképzelhető összes kombinációban, egy félbe tépett egydolláros meg egy zsíros bankszámla alkotják a történet tengelyét, de mindegy is ez, hiszen a hangsúly a poénokon van, amik csattannak is, bár ne csattannának. Az alkotók minden bizonnyal egy szuszra leforgatták a Bérgyilkos a szomszédom második és harmadik részét is, majd kilencven percre megvágták a nyersanyagot, hiszen az egy percre jutó szóvicc és hasra esés messze felülmúlja a műfaj sok éves átlagát és már-már Benny Hillt idézi. Matthew Perry nem tud egyetlen szobába sem bejutni anélkül, hogy ne fejelné le az ajtófélfát, a fogasokat elkaszálja, az asztalokat feldönti, még jó, hogy gereblyével nem találkozik.

Ez az első öt percben még rettentő mulatságos, utána már inkább zavaró. Pedig a színészekkel nincs semmi baj, Bruce Willis, aki az utóbbi években abból él, hogy kiválóan tudja parodizálni saját magát, most is jól adja az idióta bérgyilkost, Mathew Perry ugyan már megint Chandler, csak szélesebb gesztusokkal, de mégis vicces, már ha éppen nem hasra esik. Az egész együtt így mégis sokkal idegesítőbb, mintha megnéznénk Tarr Béla teljes életművét, majd rögtön utána egy négy órás válogatást Borbás Mária országjáró riportfilmjeiből. És azokból legalább megtudnánk miért is jó röhögni rajtunk, magyarokon.