Die Hard 3,5

Az alábbi cikkben spoilereket (vagyis a sztori meglepetéseit előre lelövő mondatokat) is elrejtettünk, annak ellenére, hogy ki nem állhatjuk ezt a szót. Ezeket a szöveg kijelölésével lehet előcsalogatni, de ezt csak akkor tegye, ha nem szeretné megnézni a filmet.

Képzeljük el, ahogy Bruce Willis a Nakatomi toronyház harmincadik emeletén küzd a terroristák ellen a Die Hard első részében. Képzeljük el, ahogy izzadtan, puskaportól és robbanásoktól kormosan, a gonoszok kifröccsenő vérétől maszatosan megtölti pisztolyát, kibiztosítja azt, majd hirtelen térdre rogy és elkezd bőgni. Nyeldesi a könnyeit, hüppög, próbálja összeszedni magát, de eszébe jut a gyerek meg az asszony, és újra elszakad a cérna. Aztán mégis feláll, elrohan a gonoszok szobájáig, beront, és kisírt szemekkel lemészárolja a terroristákat. Na, valami ilyesmi a Túszdráma.

Csavaros sztori

A történet egész jól indul, de legalábbis hatásosan: a szakállas, exhippikülsejű Bruce Willis már önmagában látványos jelenség, arról nem is beszélve, hogy ő a túsztárgyaló, épp tárgyal. Száz szónak is egy a vége, a túszszedő lelövi az asszonyt, le a gyereket, végül magát is, amitől Willis mélységesen elkeseredik. Úgy nekibúsul, hogy családjával elköltözik Los Angelesből, és egy élhetetlen porfészek sheriffje lesz, olyan városkáé, ahol a fán rekedt macska is rendőrségi eset. Ilyen ügyekkel foglalkozik Willis, amikor újra megtörténik aminek meg kell történnie: három fiatal túszul ejt egy családot, papa, meg a két gyerek. A sheriff amilyen hamar lehet leadja az ügyet, de az események valószerűtlen láncolata, na meg a családja elrablása mégis meggyőzi, hogy neki kell a túszszedők nyomába erednie.

Új utakon

Willis már számtalanszor elmondta, hogy leszámolt a hagyományos akciófilmekkel, összetettebb karaktereket keres, olyanokat, akik jöttek valahonnan és tartanak valamerre. A baj csak az, hogy a Túszdráma sheriffje nem tart sehová, csak csöndben sírdogál. A komplexitás itt ki is merül, pedig attól még nem lesz valaki érdekes karakter, hogy ölés után elbőgi magát.

De nem csak itt számították el magukat a forgatókönyvírók. Nyílván az eredetiséget szolgálta volna az is, hogy a túszszedők nem arab terroristák, még csak nem is izmosak, csak büdös kölykök, ez viszont megint csak a hitelesség rovására ment. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy három taknyos sakkban tartja a rendőrséget meg magát Bruce Willist, még ha az egyikről ki is derül, hogy nem szerették a szülei, és ölt már embert.

Az utód

A film legjobb karakterét a kilenc éves Jimmy Bannett hozza, ő az egyik túsz, aki a film felénél át is veszi Bruce Willis hagyományos szerepét. Kiszabadítja magát, elbújik a házban, kicselezi a túszszedőket, telefonon jelent a rendőröknek (akárcsak Willis a Die Hard 1-ben), éles tárgyakkal felsérti a bőrét (akárcsak Willis a Die Hard 1-ben), szellőzőcsatornákban kúszik (akárcsak Willis bármelyik Földön játszódó filmjében).

Azért nem rossz film ez, ráadásul a látványvilága is izgalmas, igaz, a látványos jelenetek sokkal inkább passzolnának egy pszicho-thrillerhez, mint egy akciófilmhez. A közel két órás film hozza azt amit egy amerikai akciófilmtől elvár az ember, az egyetlen probléma, hogy ennél többnek akar látszani, de rossz irányba indul el. Egy karakter nem attól lesz összetett, hogy inadekvát érzelmeket kötünk hozzá. Persze a filmnek megvan a maga célközönsége, és amíg nem kerül mozikba a Die Hard negyedik része ("Az élet sosem volt olcsó"?), a Túszdrámával csillapíthatja éhségét Willis rajongótábora.