További Kritika cikkek
Így a tizedik percben a diplomata már azonosítás céljából áll összeroncsolt felesége lábánál, és fogalma sincs, miért és kik okozták a halálát. Amit tud, csak annyi, hogy villámgyorsan elvett egy nőt, akit észvesztő sebességgel kisöpörtek az életéből.
Az angolbeteges visszaemlékezős technika klasszikus sablonjaival nem akar bíbelődni a The Constant Gardener. Két kiindulópontból indul itt is a történet, a múlt a jelen eseményeivel váltakozva bukkan fel, hogy egy ponton találkozzanak, és mindenki elégedett legyen: Jeffrey Caine forgatókönyvíró a jól végzett munka, a néző pedig az összefüggések felfedezésének öröme miatt. A film azonban ennél szigorúbb: egyrészt a szereplők indítékai sokáig rejtettek maradnak, másrészt mindez a kényelmetlenség érzésével társul, hiszen olyasmit látunk, aminek bizony szomorú vége lesz.
Szomorú történet
A női főszereplő, Tessa aktivista. Egy afrikai kórházban felfedez egy gyilkosságot, vagyis egy olyan közvetett bűntényt, ami nem csak egyetlen áldozatot követel. Multinacionális gyógyszervállalatok tesztelik az éhezőkön a "szörnyű mellékhatásokat" okozó, tuberkolózis elleni orvosságot. "Nem ölünk meg senkit, aki amúgy nem halna meg" - mondják közben.
A kormánynak dolgozó diplomata felesége halála miatt nyomozásba és egy veszélyes, hosszú, kalandos utazásba kezd. Miközben a gyanús emlékfoszlányok és a jelenbeli kutakodás egymást igazolják, kirajzolódik az összeesküvés-elmélet. És hogy ez nekünk sem fikció, azt is tudja a néző. Hogy a harmadik világ hátrányos helyzete épp a nagyhatalmak profitforrása, az sem újdonság.
Tisztában vagyunk tehát azzal, hogy a sztori mögött tények állnak (a gyorsan terjedő járványok és az AIDS naponta kínálhatnának témát a nyilvánosságnak, a gyógyszercégek emberkísérleteiről sem ritkán hallani, nemrég a Merck & Co elleni Vioxx-per jutott holtpontra), de azért reméljük, Sir Bob Geldof is megtekinti a filmet.
Krimi és dráma 2 in 1
Ami megejtő, hogy ebben a százszor elbagatellizált Afrika-témában a film úgy szólal meg, hogy közben nem a We are the World giccses megfogalmazásával szembesít, és ami izgalmassá is teszi, hogy emellett a kétoldalú drámát krimielemek fűszerezik.
Természetes, hogy miután ilyen kaliberű információval a nőt eltüntetik, később hivatalnok férjéért is izgulhatunk. (Egyébként mindkét színész nagyon jó, a nő figurája több mint elszánt: elhivatott, ebbe is hal bele. Rachel Weisz kishíján le is játssza Fiennest.)
A film a lendületét a pontos szerkesztésnek köszönheti. A töredékes emlékképek ugyanolyan jelentőséget kapnak, mint a jelen idejű sztori, és az sem mindegy, milyen esemény hívja elő ezeket. Ha pusztán krimi lenne, már csak a feszültség folyamatos ébren tartása révén is korrektül működne. De ez sokkal több, mint krimi.
Az Isten városát is jegyző Fernando Meirelles új, három Golden Globe-díjat nyert és 13 BAFTÁ-ra jelölt filmje filmdrámaként és összeesküvéselméletes moziként is működik, de igazán jó attól lesz, hogy a két réteg folyamatosan erősíti egymást: ahogy fény derül az igazságra, úgy kerül Quayle is egyre közelebb ahhoz a halotthoz, akit az életben már majdnem elveszített. A drámáját is a kertészet-metaforával szemléltetik: mikor Quayle rájön, hogy miközben veszélyes vegyszerrel növénykéit ápolgatta, az asszonyt titokban a vadonban maguk alá temették az elemek, kapával vagdosni kezdi a kertben a semmit.
A film a témája ellenére nem sulykoló, szájbarágós mártírfilm, hanem egy egyszerű humánus mozi tele életszeretettel, de ennek ellenére, vagy éppen ezért, az élmény fejbevágó.
Rovataink a Facebookon