Drágakövek, gyermekvérből

2007.02.01. 11:36
Nem biztos, hogy egy afrikai polgárháborúval tömegeket lehet vonzani a moziba. Nyilván kevés olyan európai ember van, akinek újat lehet mondani az értelmetlen pusztítás témakörében. Csakhogy Hollywoodból nézve már az is gyanús, hogy létezik-e egyáltalán ez az Afrika. Kivéve ha a jegygyűrű, amit a nyugati világ szerelmesei egymásnak ajándékoznak, épp innen származó vérrel van átitatva. Mert az forgatókönyvért kiált.

Sierra Leone minden híreszteléssel ellentétben nem egy spanyol borkülönlegesség, hanem egy létező ország. De ne ijedjenek meg, nem kell róla sokat tudni. Az Oroszlán Hegy, ahogy a portugál gyarmatosítók egykoron elnevezték, ugyan fontos szerepet játszott a rabszolgakereskedelem idején, de az már a régmúlt. A nyugat-afrikai ország azóta egy még ennél is meghatározóbb jegyet hordoz magán. Kicsi, csillogó köveket lehet találni a folyómedreiben, melyeket szorgos kezek összeszednek, majd kalandos életű emberek segítségével sokezer kilométerrel arrébb landolnak, hogy az ott élő menyasszonyok kezén végezzék szerelmük zálogként.


Nézegessen polgárháborút!

A bűvös szó a gyémánt, amit, mint tudjuk, szerencselovagok gyűjtenek be a csiszolatlan kavicsok helyett inkább békére és boldogulásra vágyó feketéktől. És innen már sejthető is, hogy egy kalandokban gazdag filmre válthatunk jegyet. Csakhogy az alkotóknak egészen más szándékaik vannak velünk. Könnyed szórakoztatás helyett magvas, közepesen mély mondanivalójuk van számunkra, mely az imént említett Sierra Leone nevű helyen pusztító polgárháborúval van összefüggésben.

A gyémánt és a vér a Véres gyémánt című filmben úgy kapcsolódik össze, hogy ezt az afrikai országot a kilencvenes évek elejére éppen a gyémántláz döntötte a nyomornál is mélyebbre. Nem, nem a szokásos történet egy zsarnokkal az élen, aki kizsákmányolja a csóró népet. A gonosz a történetben, ha pontosan akarunk fogalmazni, majdnem minden emberbe beleköltözik, aki csak egyszer is megérintett egy gyémántot.

Trendi Afrika
Az utóbbi öt évben ahogy a tévésorozatokban a depresszió, a vásznon az afrikai háborúk, népirtások témája lett divatos: A Sólyom végveszélyben, A Nap könnyei, A tolmács, a Hotel Ruanda, Az elszánt diplomata és a Tűzveszély. A Véres gyémántban az az érdekes, mintha elsőként foglalkozna ezzel: az első képkockákon például látunk egy animációt, ami megmutatja, hol található Afrika a világtérképen.

Így járt Danny Archer (Leonardo DiCaprio) is, aki rhodéziai fehérként gyermekkorában megjárta a poklok poklát és azóta hontalanul bolyong a vérvörös földdel borított kontinensen, s gyémántvadászatból keresi a kenyerét. Arról álmodozik, hogy a nagy fogásból végre örökre elhagyhatja ezt az istenverte helyet.

A történet második szereplője a sierra leone-i apa (Djimon Hounsou), aki békésen él családjával, és abban reménykedik, hogy a nélkülözésből a tanulás jelenti majd a kiutat gyermekei számára. Csakhogy az országban már javában zajlik a polgárháború, s a lázadók, ahelyett hogy a nép oldalára állnának a zsarnok ellenében, felégetik a falvakat, megkínozzák és lemészárolják az embereket. A kiválasztott gyerekeket elrabolják s gyilkológéppé formálják, míg a rátermettebb férfiakat gyémántrabszolgává teszik. Erra a sorsra jut ő is, s - szerencse a szerencsétlenségben - úgy alakul, hogy egy hatalmas gyémánt ismét felkelti benne a reményt arra, hogy megtalálja családját.

Az afrikai kalandfilm nem lenne teljes egy messziről jött városi értelmiségi nélkül. A majdnem mindenre elszánt amerikai újságírónő (Jennifer Connelly) világrengető leleplező cikket szeretne írni a gyémántkereskedelem mocskairól, s ehhez a legjobb interjúalanynak az életből kiábrándult Archer bizonyul.

A rendező, Edward Zwick szakmai jártasságát dicséri, hogy a film valóban képes elhitetni a nézővel, hogy ez a gyémánt minden szereplő életében alapvető, pozitív változást hozhatna. De valamiért mégsem tépelődünk az emberi sorsok alakulásán. Zwick túl sok vasat tart a tűzben: egyszerre akar beszélni nekünk a maga hollywoodi prűdségével egy háború borzalmairól (a harci jelenetekbe beleremeg a mozi), az árnyékban maradó gyémántkereskedők elvtelen és embertelen üzelmeiről, egy kissé esetlen szerelmi történetről, egy ezerszer elmesélt családi tragédiáról, s mindennek tetejébe finoman szeretne bűntudatot kelteni a nyugati világ gyémántvásárló szerelmespárjaiban.

Nem nehéz kitalálni, mindez nem megy egy filmben. S nem csak azért, mert egyszerűen nem lehet romantikázni, kalandozni és moralizálni is ugyanott, hanem azért, mert a rendező nem hajlandó mélyebbre ásni egyik témában sem. A néző pedig azért arra van beállítva, hogy az olcsó hatáselemeken túl megtörténjen vele legalább egy közepes katarzis, amitől nagyon picit másként látja a világot, mégha nyakon is öntötték egy hollywoodi mázzal az érdemi mondanivalót: a gazdag ember bűnét, az emberiességgel nem nagyon passzoló gyémántkereskedelmet.

Állítólag Amerikában nagy siker volt a film. Magyarázataink számosak: Leonardo DiCaprio nem képes nagyon rosszul játszani, a gyémánt csillog és érdekes, a polgárháború pedig rossz és kegyetlen, mégha olyan sablonos helyen is játszódik, mint egy ismeretlen afrikai ország. A siker abban áll, s ez az, amiért legalább az Oscar-jelölésig vihette a produkció, hogy a holokauszt- és egyéb háborús filmek után végre jött egy rendező, aki annyira mély bűntudatot nem akar kelteni bennünk (pontosabban a gazdagokban), hogy ne menjen el a kedvünk mindentől. Nem sokkolja a nézőt, inkább csak ijesztegeti és közben mesél. Mégha klisékben is.