Provence, a világ valaga

2006.06.03. 13:36
Innen nézve szinte hihetetlen, hogy van még hely széles e világon, ahol falun élni nem Isten adta büntetés, hanem paradicsomi állapot. Christian Philibert francia rendező dokumentarista játékfilmje szerint Espigoule olyan hely, ahol az emberek szívesen alkalmazkodnak a nyúlpaprikásfőző verseny és bakkecske akadályfutás által tagolt időhöz, és még élvezik is.

A 4 évszak kis falumban az elmúlt évek egyik legszeretnivalóbb filmje.

Helyes kis lények

Valahogy belekerült Menzel Az én kis falumjából a szórakozottan szavaló doktor úr, csak itt egy politikusnak ultrakonzervatív, költőnek ultraromantikus pali "játssza". Illetve hát ő maga az, Jacques, aki kitelepítené a menekülteket, de hagyja, ha szavalás közben megdobálják hógolyóval.


Galéria, kattintson!

Valahogy belekerült a filmbe a csuklós bácsi a Hukkléból, csak itt nem csuklik szegény, hanem tűri, hogy egyetlen fogát ápolják, és kosztól ragacsos haját levágják a kocsma előtt a haverok, közben pedig egyáltalán nem szégyelli magát, sőt folyton mosolyog.

Valahogy belekerültek Almodóvar csipkeverő, csipkelődő bölcs asszonyai és a Kacsaszezon senkijei, akik halálra szívatják egymást. Igen, valahogy belekerültek az emberek, az igaziak, és ezek az emberek alapvetően helyes kis lények, akiket csak úgy nézni is igazán vicces.

Meseország

A „világ seggében”, Provence-ban - ahogy az espigoule-iak nevezik saját földjüket -, azért furcsa dolgok történnek. Magyar szemmel például meglepő, hogy nem minden falusi kocsma búfelejtő, ahol megnyúlt arcok bámulják a zenegépet, a légypapírra ragadt legyeket és a véreres arcú csapost. Hogy a sírva mulatás nem az egyetlen módja az ivászatnak és nem mindig lesz késelés a vége. Márpedig Espigoule kocsmájában állítólag nem így van, de az is lehet, hogy a falu szülöttje, Christian Philibert hazudik.


Klikk a képre!

Sőt, biztos. Mert azt azért nem kell elhinni, hogy a provence-i parasztoknak nincs más dolguk, mint minél élethűben megfesteni a határt a helyi földből kevert festékkel, jambusokba szedni a nyár illatát és az időről filozofálni a kocsmában. Már csak azért sem, mert ez a film valójában egy mese, bár Philibert dokumentumfilmes eszközöket használ.

Állítja, hogy minden epizódja megtörtént esemény, de azt is hozzáteszi, hogy nem mindig éppen akkor történt, amikor a kamera is ott volt. A szereplők valódiak és magukat játsszák, a helyszín létezik, mégsem a valóságot látjuk, hanem annak vígjátéki interpretációját. Ez persze csak műfaji kekeckedés, mert egyáltalán nem fontos, hogy minek is nevezzük ezt a kedves és nagyon szórakoztató mozit.