Ne ess pánikba!

Természetes, hogy a Galaxis útikalauz-könyvsorozat rajongói, tehát az emberek többsége számára Douglas Adams emlékének meggyalázása, ha valaki szabadon értelmezi a szerző munkásságát, és úgy átalakítja a pángalaktikus történetet, mint például Garth Jennings rendező, hányattatott sorsú filmjéhez.

Kutatatásaink szerint a néző fanyalgása a film hatodik percében kezdődik, amikor kimaradnak a könyv kezdetének sziporkái: a főszereplő házát leromboló építésvezető Dzsingisz Kánhoz fűződő rokoni szálának, és szőrsapka-fetisizmusának ismertetése, ráadásul az űrből érkezett Ford Prefect sem fektet senkit a sárba. A mozi hisztérikus elhagyásától csak a Vogonok mentenek meg minket, a könyvben undorítónak lefestett lények ugyanis tényleg nagyok, szottyosak, zöldek, és egy jól összerakott jelenetben jól el is pusztítják a Földet.

Dimenzióvesztés, de kit érdekel?

A rajongó azonban nem lélegezhet fel, kedvenc jelenetei ugyanis egyre ritkábban tűnnek fel, olyannyira, hogy egy fél óra után a film már csak a szereplők miatt emlékeztet a regényre. A puristák nyilván ezen a ponton látnak hozzá a mozi felgyújtásához, a kritikus furcsamód azonban élvezni kezdte az előadást.

Garth Jennings minden bizonnyal rájött arra, hogy a Sikeres Apafigurával nem lehet versenyre kelni. Ahogy például Paris Hilton sem szállodalánc-alapítással igyekezett befutni, úgy ő nem akart részt venni a szerencsétlen földlakó galaktikus kalandjainak filmes átültetésében, hiszen az a legjobb esetben is csak képes illusztráció lehetett volna a könyv mellé.

Míg azonban Paris Hilton kiugrási kísérlete végül nem sikerült elég eredetire, dugni ugyanis mindenki tud, a rendező önmagában is nézhető filmet csinált. Igaz, Jennings nem az angol humorba áztatott mély gondolatok Galaxis útikalauzát hozta létre, nála a mi-végre-vagyunk-a-földön kérdése helyett Trillian és Arthur szerelme körül forog a történet. Ez persze levesz a film dimenzióiból, de kit érdekel, ha a Föld úgyis elpusztul, a poénok ülnek, a Zaphod Beeblebroxot játszó Sam Rockwel pedig lenyűgöző: arrogáns, nyegle és csillogó, pont, mint az univerzum köztörvényes bűnöző elnöke.

Galaktikus trip

A rendező kézben tartotta a technikát, mert bár nála volt a teljes digitális arzenál, a történet egy ideig a BBC bájosan primitív tévéfilmjét idéző képek közt csorog. Innen persze még meghökkentőbb, amikor a Valószínűtlenségi Hajtómű hatására időnként a Félelem és reszketés Las Vegasbant idéző pszichedéliába csöppenünk. A legsikerültebb jelenetek, amikor a szereplők horgolt bábúvá, vagy kanapévá, vagy virágcsokorrá alakulnak, majd kócosan, vörös szemmel, száraz szájjal ülnek a lassan megszilárduló formák közt.

Jenningsnek az egyik jelenetben pedig mégis sikerül utolérnie a könyvet. Arthur egy teherliften beszáguld a bolygó összeszerelő csarnokba, és megpillantja az éppen készülő Földet. Lejjebb ereszkedve látszik, ahogy a munkások locsolócsővel töltik fel az óceánokat, pirosra festik az Ayers rockot, fésülik a füvet, és az egész egyszerre kisstílű, nevetséges, és mégis szívszorítóan törékeny.