További Kritika cikkek
Helyes, cirkalmas, hosszú
Egyszer volt, hol nem volt - ezek a háromszázvalahány oldalas Japrisot-könyv első szavai és a film is mese marad, egészen a végéig. Nem háborúsfilm, nem szerelmesfilm, mese. Katonákról szól, akik haza akarnak jutni a pokolból és jószagú, pihepuha lányokról, akik mindent megtesznek, hogy néhány évvel később visszaforgassák az időt és belelássanak a lövészárkokba. Kész, kőbe vésett karakterek, nem is változnak semmit a több mint két óra alatt. A hősnő hajthatatlan: a gyermekbénulás sem teríti le, sőt, ahol lehet, Mathilde erényt kovácsol a hendikepből. A hősnő elkényeztetett, kicsit hideg is, nem érdekli más, csak a fiú, akit elveszített. Az sem csalódik, aki Amélie miatt ül be a moziba: Mathilde-nak is megvannak a maga kis hóbortjai, itt is lehet rajtuk derülni.
Mathilde nyomoz, gurul előre a kerekeskocsiban, rakosgatja sorba az emlékeket, a túlélők sztorijait, a néző pedig néha elveszti a fonalat, menthetetlenül. Túl sok a név, az egyforma bajusz, és az apró részlet, amik aztán egy jó félóra múlva lesznek fontosak. Nem baj. A Hosszú jegyesség helyes, cirkalmas krimi. Nincs tétje, mert azonosulni nehezen lehetne bármelyik figurával: elnagyolt, meseszerű alakok pörögnek a vásznon. Egyetlen kivétel Jodie Foster, az amerikai vendégszínész, aki bevállalja nyúlfarknyi jelenetében a keserű, fáradt, pátosz és poénoktól mentes háborús özvegy szerepét, aki egy pillanatra megtalálja a szerelmet és aztán elveszít mindent.
Napsárga romantika
Foster megmutatja a szexualitást, a ráncait, a fájdalmat, Tautounak viszont nehezebb dolga van: Jeunet babásra festi és ő úgy is marad. Ha sír, szépen sír, ha mosolyog, elolvad az Amélie-n edzett közönség. A románc idilli, a szelíd, kölyökképű Manech csak egy régi fénykép, nincs szenvedély, nem látjuk, hogyan veszekednek, hogyan esznek együtt, hogyan harapnak egymásba, ha kell. A sok kusza, látványos szál mellett a legfontosabb szerelem, Mathilde szerelme, absztrakt, értelmezhetetlen marad és el is felejthető, hiszen csak azért jött létre, hogy elindítsa a lány makacs nyomozását.
Lehet, hogy a Hosszú jegyesség nem fog világot váltani, mégis lenyűgöző film. Jeunet az Amélie után igazi, nagyszabású mozit csinálhatott: ha akarja, belobban egy Zeppelin és lángol a rémült tömeg. Ha akarja, megmutatja, hogyan nézett ki Párizs a huszas évek elején. Egyszerű, könnyen emészthető színkódot használ: a békét narancsos, barnás, napszínűre, a harcokat jeges, zöldes hidegre festi, a képek alatt Angelo Badalamenti gazdag, édes zenéje hömpölyög. Tautou és Jodie Foster mellett itt van Dominique Pinon, a Jeunet-filmek veteránja, a néhány perces, gyors jelenetekben megvillan Denis Lavant, Tchéky Karyo, Elina Löwensohn, Albert Dupontel és a többiek - mind jellegzetes, szépen szabott filmes arcok.
Egy ilyen kapkodó, szilánkos, sűrű forgatókönyvből lehetetlenség igazán jó mozit csinálni, de Jeunet filmje ennek ellenére élvezhető. Kacskaringós, fárasztó a sztori, a látvány viszont felejthetetlen. A két és félóra alatt egymást váltják a jobbnál-jobb színészek, siklanak a felszínen. Szép, bravúros mutatvány.
Rovataink a Facebookon