Hitler és én

Szeretem Hitlert. Sőt szeretjük Hitlert, bizonyíték rá az arcképével vagy hajócsavarnyi horogkereszttel díszített bestsellerek sora. Nem mint embert persze, mert hiszen ezek a könyvek mind arról szólnak, hogy milyen kiállhatatlan egy alak volt, holokauszt meg minden. De mint témát, szeretjük. Hitler érdekes, sőt az egész világháború is érdekes, a második természetesen, mert az elsőben még csak karddal meg lóval bohóckodtak.

Az itt tárgyalt dokumentumfilm mindenekelőtt épp ezt a kérdést teszi fel: mennyire érdekes Hitler? Van-e Hitler olyan érdekes, hogy másfél órán át nézzünk egy frontálisan a kamerába beszélő öregasszonyt? Az öregasszony ugyanis Traudl Junge, aki Hitler titkárnője volt, és amellett, hogy színes kis hálószobatitkokat tud a führerről, egyben lelkiismereti gondjairól is szól, mert hát mégiscsak kiderült időközben, hogy az ápolt kis nagy ember igen vásott államférfi volt, olyan csúnyákat tett, hogy ihaj.

Mármost aki igazán szereti Hitlert mint témát, az nyilván kapva kap az alkalmon, és feltétlenül megnézi a filmet. Ha a tisztelt érdeklődő már korábban is vájkált a történelemben, akkor menten feltűnik majd, hogy ettől azért mérhetően nem emelkedik a tájékozottsága. Hitler és a kutyája, Hitler és a menü, meg az utolsó napok története, amit viszont már ismerünk, ha máshonnan nem, A bukásból, amely ugyanezt a sztorit meséli el azzal a plusszal, hogy nem egyazon néni mondja a magáét. Az utolsó óráig bizony egy monstre interjú, amit már az is feldobna, ha közben bejönne egy méhecske az ablakon. De nem jön; esetleg érdemes vinni egyet a moziba, mert különben fellép a fókuszálási fáradtság.

Történelmi adalékok híján a film Traudl Junge önreflexióitól lesz elgondolkodtató, magyarázkodásától, önmentegetésétől, zavarától és szégyenétől, amiért gyors- és gépírt Hitlernek. Pedig pont eljutunk lassan oda, hogy megértsük: titkárnőnek lenni nem bűn, még Hitler mellett se. Igaz, ehhez a felismeréshez meg kell néznünk az egykori titkárnőt, amint mégis bűntudata van.