Barokk pite selyembugyiban

Már csak a Marie Antoinette-et alakító bűbájos Kirsten Dunst huncut mosolyáért, törékeny testéért, selyemharisnyás lábáért is bőven érdemes megnézni Sofia Coppola csajmoziját, amelynek barokkosan túlhabzó látványvilága és nagyon ütős soundtrackje talán a gyereklányos bájakra nálam kevésbé fogékonyak számára is élvezhetővé teszi ezt a rendhagyó feldolgozást. A 15 éves korában a francia trónörököshöz férjhez adott, majd a forradalom után vele együtt guillotine alá került osztrák hercegnő története persze csak jó apropó a lélegzetelállító vizuális orgiához, de egy kosztümös pornófilmen sem jutna eszünkbe számonkérni a történelmi hűséget.

Engem speciel nem zavart, hogy Coppola elkényeztetett és frusztrált 21. századi fruskákkal és celebekkel népesítette be a Versailles-i udvari élet dekadens forgatagát, és őszintén együtt izgultam az öreg királlyal, mikor dugja már meg végre a balfasz Lajos (vagy valaki) a zabálnivaló szőkét, aki kényszeres vásárlásba és arisztokratikusan visszafogott tivornyázásba menekül a női test iránt közömbös, kizárólag mechanikus szerkezetekért lelkesedő passzív férje elől. Az ideológiailag fertőzött szemnek a dekadens hollywoodi szemét iskolapéldája Sofia Coppola habkönnyű opusza, de aki nem csak fikázni szeret, hanem az öncélúan, cizelláltan, ízlésesen szépet is, feltétlenül nézze meg!

"Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot?" - kérdezte Marie Antoinette az akkori rosszindulatú pletyka szerint a forrongó éhező franciákról. Na ezt elméletileg még Marie Antoinette vagy Sofia Coppola sem hitte el, de mi miért is ne hinnénk? A Marie Antoinette című film két órája sem bizonyítja ugyanis ennek a képnek az ellenkezőjét, és még csak nem is árnyalta azt. Holott Antonia Fraser alapos életrajzi könyve ihlette nyilatkozata szerint a rendezőnőt, mégis csak olyan mélységű hangulatképeket láthatunk róla a torta- és cukorkaszínekkel kísérve, amilyeneket a film előzetesében vagy egy 18. századi stílust idéző 80-as évekbeli popklipben is bármikor megkaphatunk: az udvarnál kockáznak, lovagolnak, minden napra új selyemruhát szabatnak, pezsgőznek, epret esznek az arisztokraták. A feszes történetmesélés és feszültségkeltés fogalmakat amúgy is utálja Sofia, így a filmnek nem is cselekménye van, csak úgy zajlik: az első felében az a kérdés, hogy Marie tizenéves hercegnőként elveszíti-e a szüzességét az impotensnek tűnő XVI. Lajostól, a második felében pedig a Kis-Trianon kastélyban buliznak. Hallhatunk New Order, Bow Wow Wow és Souixsie számokat, mégis az I Want Candy című szám jellemzi legjobban a filmet. De hogy itt még arról is szó lett volna, hogy ő "csak egy ijedt lány a becsmérlők, kétszínű hízelgők, és alattomos pletykák között", hogy "ő egy a két ország közötti béke kedvéért rabszolgának eladott hercegnő", az mind csak a sajtóanyagból derül ki. Mintahogy az is, hogy "a film Marie Antoinette életéből 19 évet mutatott be". Ez ugyanis inkább ötnek tűnt.

Szép és extravagáns a Versailles-i kastély, szép és természetes Kirsten Dunst parókában, de combfixben és legyezővel is szexi. A film mégsem mutat egy látványtervező munkáján túl. (Nem véletlen, hogy a legjobb kosztümnek járó Oscart kapta meg 2007-ben.) Bár jó hangulata is van annak, ha valaki eltűnődve narancslugast nézeget, miközben az apuka (XV. Lajos) és az anyós (Mária Terézia) halála után rendesen kihúzták a lábuk alól Franciaországot, és épp a guillotine felé viszi őket a hintó, csak az ilyen pillanatok még nem adnak értelmet egy semmi mással nem operáló, mégis 40 millió dollárba kerülő filmnek.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!