Webber-film nyugdíjasoknak

1911: Gaston Leroux megírja Az Operaház fantomja című regényt. 1924: megszületik belőle az első filmváltozat. 1986: Andrew Lloyd Webber megírja a könyvből a világ egyik legismertebb musicaljét. 1990: Joel Schumacher eltervezi, hogy elkészíti a musical filmváltozatát. 2004: bájos és kellemes emberek kelnek életre a vásznon, Schumacher elkészítette a filmet. 2005 március 17., Magyarországon is bemutatják a mozit, ami szép, hangos és idejétmúlt.

Cukor kávé nélkül

Az Operaház fantomja (2004) mindenesetre nekem megadta mindazt a cukrot, amit amúgy a cukormentes kávékkal eddig sikerült elkerülnöm. Persze, a musical műfaja nem arról híres, hogy a vérvalóval szembesíti a fogyasztót, így egy erős presszókávéval felkészültem mindenre, de mint kiderült, nem eléggé.

Kezdésként a film első negyed órájába annyi kellemet és bájat sűrítettek, hogy azonnal átmeneti cukorbetegséget kaptam. A film első kockáin például némi digitalizálással szó szerint megelevenedik a cselekmény képeslapvilága. (Ha jól értem ez a rendező, Joel Schumacher idézőjele akar lenni, ami a film végén annak rendje és módja szerint be is zárul.) Megelevenedik tehát az 1860-as évek operaháza, amint éppen új menedzserei lesznek, és amint a vezető énekesnő posztján meginog az olasz Carlotta, hogy helyébe egy tizenhat éves kóristalány, Christine kerülhessen.

Walt Disney Pet Shop Boys-zal

Christine csupa ártatlanság és szépség, nem különben az intézmény új támogatója, a fiatal és dúsgazdag Raoul, Vicomte de Chagny, az intézményvezető urak pajkos, néha csetlő botló régivágású urak, a rezonőrszerepben feltűnő pirospozsgás takarítónők bohókás matrónák, még Carlotta sem romlott, legfeljebb elkényeztetett. Úgy tűnik ez a film lett a Shrek és haverjai letaszította szirupos Walt Disney-mesevilág hőseinek rejtőzködési helye, sőt ahogy a filmben a tánckar együtt mozdul, az is kiderül, hogy a negyvenes évek amerikai glamúr-musical világa hova tűnt.

A filmet végig egy egységes nagyzenekari hangzás jellemzi, amit csak egyszer bont meg egy diszkókorszakot jelző dobszólam, nem is akármilyen. Ez csak azt jelzi, hogy a Fantom sötét pincevilága, ahova Christine-t leviszi, ugye mégsem egy szirupos hely. A Webber musicalt 1986-ban mutatták be, ez a dobhang pontosan azt az időszakot idézi Pet Shop Boys-ostul, Ahá-stól. A hanyatlani kezdő diszkókorszak szelleme átlebeg a termen és a szürreális élményen (pláne, hogy a szellem nem tér vissza) röhögni kezdek.

Megpróbálok hát musicalre hangolódni: tulajdonképpen egészen jól énekelnek ezek az emberek ahhoz képest, hogy zömében színészek, az alakítások korrektek ebben a világban - talán Minnie Driver-t (Carlotta) és Miranda Richardson-t (Madame Giry) érdemes kiemelni -, a képek szépek a jelmeztől, a világításon át, a sminkig. Ha nyugdíjas leszek, ez pont elég is lesz nekem. A fiatalok szépek, sőt még a fantom is az, de nem valódi, hanem musicalszépek, stilizáltak.

Miért is?

De egy idő után már minden sok lesz: túl sokszor esküszik bosszút Fantom, túl sokszor vall szerelmet a Vicomte, csendülnek fel a zenei témák, és kerekedik el a hősnő szeme. Nem is beszélve az értelmetlen másik kerettörténetről, ami időről időre megelevenedik, de ezt most hagyjuk is. Elkezd járni az agyam: miért vállalta el Joel Schumacher rendező ezt a végtelenül teátrális filmet túl a Batmanen, 8mm-en, és Fülkén?

Aztán megkapjuk a választ: Fantom hátulról tapogatni kezdi Christine-t, aki láthatóan bűvkörébe kerül. Persze, nem véletlenül ragaszkodott a rendező ahhoz, hogy a színésznő valóban fiatal legyen (Emmy Rossum 1986-ban született). A felnőtté válásánál kell választania a szex és az erkölcs között, a sötét érzéki Mr Fantom, és a romlatlan fiatal Vicomte között. Mindez szövegben is elhangzik, többször is, de Schumacher még képben is elmagyarázza, sőt továbbmegy: Vicomte a fantomot üldözve egy tükörszobában önmagával néz szembe - mindnyájan olvastunk Freudot, igen, értjük - a két férfi egynek a két oldala. A rendező tehát mindent erre a freudi-lapra tett fel, és a film azon áll vagy bukik, hogy a fiatal Emmy Rossum ezt az egyszerű elméletet meg tudja-e jeleníteni.

Nem tudja. Meglepően szépen énekel (persze, mert énekes), jó nő, de sem igazi erotikát, sem igazi vívódást nem képes ebben a szerepben, és ebben a klisévilágban felmutatni.

A történet persze elcsordogál a végéig, de a sok kellem és báj a magas cukortartalma miatt (ami inkább cukor volt kávé nélkül), árthat az egészségnek. Hosszúnak tűnt a 143 perc, kellett a megelőző fekete, amit továbbra is cukor nélkül kérnék.