A fatalizmust érdekes módon éppen a rendező életműve cáfolja. Változás igenis létezik, Solondz 1998-as filmje, a Boldogságtól ordítani például egészen eredeti darab, amely után kicsit haloványabb, de még jó a három évvel későbbi Helyzetek és gyakorlatok, míg végül legújabb dolgozata egyszerűen gyenge.
A megállapítás egyébként csak a rendező munkásságának rendszerében ilyen egyértelmű. Ha a Palindrómákat egy kamasz készíti, azt mondanánk, ígéretes kezdet, az öncélú botránykeltési reflexeket pedig majd kinövi a srác.
Nyomorékok, törpék, elhízottak
A Palindrómák az első Martens bakancsát smirglivel antikoló tinédzser vehemenciájával szól be az összes szent amerikai értéknek: láthatunk a filmben magukat pedofiloknak odaadó gyereklányokat, retardált keresztény közösséget, a lehetőségek földje helyett végzetet, továbbá nyomorékokat, törpéket, elhízottakat, a politikai korrektség máza nélkül, gunyoros jelenetekben. Éppen csak a nyilvános orrturkálás marad ki, de végülis mindegy, mert felháborodást az sem keltene.
A válogatottan visszataszító figurák ugyanis egy széteső, dramaturgiai hibáktól terhelt történetben találkoznak: a kezdetben még gyerekmániás, a férfiaktól viszont idegenkedő lány például minden előzetes jel nélkül rajongani kezd egy pedofilért, viszont még csak el sem sápad, amikor véletlen agyonlőnek egy kisgyereket. Így pedig az egész csak annyira gondolkoztat el, mint a vécé falára rajzolt fasz (de azért kevésbé, mint az ugyanitt jellegzetes, aki szereti a pinát, húzzon ide egy strigulát rigmus).
Az otthonról elszökő, többszörösen felcsinált, majd furcsa helyekre kavarodó kislány története túlságosan elemelt ahhoz, hogy az amúgy felkavaró események önmagukban hassanak. Lehetne a történetből Alice a kertvárosi horrorban-szerű film, de az egész annyira azért nem meseszerű, és ráadásul időnként még az a mesterkélt ötlet sem tartja távol az unalmat, hogy a rendező nyolc színésznőt cserélget a főszerepben. A film után viszont legalább abban biztosak lehetünk: létezik visszafejlődés.