Jogában áll meghalni

Bevallom némi félelemmel ültem be Ragályi Elemér új filmjére, ebben közrejátszott korábbi rendezői műve, a Csudafilm, és a gyilkosság miatt ártatlanul elítélt férfi témája is eléggé érzékeny, elég, ha azt nézzük, hányan próbálkoztak jogi show műsort összeeszkábálni a kereskedelmi és királyi adókon, és minden kísérlet kudarcba fulladt. A tárgyalóterem csak az angolszász filmekben hálás téma, nálunk bírósági csatákra alapozni egy filmet biztos bukás. Ugyanis a jogrendszerünkben nincsenek izgalmas csatározások a felek között, kizárólag unalmas monológok, korlátozott kérdezési lehetőséggel. És az igazság sebezhetősége a rendszer hallgatólagosan elfogadott szerves része.

Ha kell a rendőrség az ügyészséggel karöltve tálcán kínálják a "megoldott" ügyeket, ügyesen csoportosítva a papírokat, amelyet a bírók 95 százalákban elfogadnak, elég megnézni az ügyészség által annyiszor hivatkozott a váderedményességi mutatót, hiszen az egész eljárás lényege valójában a papíralapon, sajátos nyelven folytatott irányított kommunikáció. A statisztika mindenhatósága előbbre való, mint a tényleges igazság.

Ebbe a világba piszkált bele az egyik forgatókönyvíró, Magyar Elemér ügyvéd, aki jól ismeri az igazságszolgáltatás minden fonákságát. Először azt hittem, az ügyvédi közreműködés a film rovására megy, tartottam az erőltetett párbeszédektől, a szakemberek által is nem ritkán nehezen értelmezhető jogi nyelvezettől. De nem, a jogászi szakértelem jót tett a filmnek. A börtön olyan, mint egy börtön, nem követi az unalmas börtönfilm kliséket, a tárgyalóterem meg tényleg tárgyalóterem. És a bíróság folyosóján felvett-megrendezett közjátékok is, bármennyire megmosolyogtatóak, valójában mindennaposak egy büntetőügyeket tárgyaló bíróság épületében, tessék csak betévedni a legnagyobb törvénykezési gyár, a Pesti Központi Kerületi Bíróság harmadik emeleti labirintusába egy átlagos hétköznapi délelőtt.

Nem emlékszem, hogy magyar bírósági tárgyalás ilyen életszerűen szerepelt volna-e már filmvásznon. Bármennyire megdöbbentő, a bírók, az ügyészek és az ügyvédek nagy része pontosan úgy viselkedik munkájuk során az életben, mint a filmben. Annál, hogy az igazságszolgáltatás résztvevői többnyire azt hiszik, az általuk használt sajátos nyelvet mindenki érti, csak a nemritkán gőgbe csapó tévedhetetlenségükbe vetett hitük a riasztóbb. Ugyan milyen eséllyel boldogulhat egy gyakorlatilag funkcionális analfabéta vádlott velük szemben? Gyakorlatilag semmilyennel, mint ahogy a filmben is láthattuk. Szakmai körökben nem titok, hogy sokkal megalázóbb módszerek is szerepelnek a rendőrségi nyomozók eszköztárában a beismerő vallomás kicsikarására, mint amit a film szemérmesen bemutat.

Ha valakit nem érdekel a tárgyalótermek világa - bár egy régi ügyvéd mondás szerint fél lábbal mindenki a börtönben van, az igazságszolgáltatás karmaiba kerülni épp olyan reális kockázat, mint mondjuk súlyosan megbetegedni -, akkor a színészi játékért érdemes beülni a filmre. Bár az álomképjelenetek néhol erőltetettek, a főszereplő Nagypál Gábor cellatársa, Csuja Imre elviszi a hátán a filmet.