A germán Szalacsi és a halálos unalom

2004.10.14. 10:50
Íme egy film, amihez nem tartozik közönség. Véletlenül publikált, de nem közönségnek szánt felvételek néha új életre kelnek, kultusszá válnak – talán ezért beszélnek a Schultzéról mint német „Szalacsi-filmről”. Csakhogy az eleve kultfilmnek szánt darabok általában kisebbet szólnak, mint a természetes termés. Vagy csak akkor szólnak nagyot, amikor elhasalnak. Azután elhallgat.

Nézhetetlen szar. Ez lesz a magyar nézők többségének a véleménye az első tíz perc után, sőt az első húsz és harminc vagy hatvan perc után is. Egy érdektelen kisember érdektelen élete hosszan és unalmasan elbeszélve; mintha valami távoli ismerős esne be a nappaliba, és kíméletlenül végigmutogatná az összes rohadt családi fotóját. Mintha ott felejtettek volna egy kamerát Saxon-Anhalt kiskocsmájában, ami egyébként nem rossz ötlet, csak akkor utána ki kéne válogatni azokat a részleteket, amelyek bárkit is érdekelnek az ott poharazókon kívül. Hát ilyesmi nem történt. A címszereplővel esetleg azonosulható nyugdíjasok azért kapcsolnak el, mert ez az izé nem meríti ki a film fogalmát, a többiek meg azért, mert semmi közük az elvágyódó nyugdíjashoz, meg azért is, mert ez az izé nem meríti ki a film fogalmát.

Schultze amúgy joviális kövér emberke, és az olyat lehet szeretni, de nem árt mellé egy rajzolt manó vagy valami esemény, mert önmagában az ártatlan-bamba fejével nem viszi el a filmet, ami pedig két óra. Pumukli sajnos nem vállalta. Így annyi maradt, hogy a nyugdíjas bányász egyszer csak rájön, hogy Amerika az igazi, ezért odamegy, aztán ott jól meghal. Ezekre a dolgokra szokták azt mondani, hogy látomásos, meg azzal mentegetni, hogy szépen van fényképezve, de ez sajnos pokoli ronda film is. Persze, persze, a világ sem egy habostorta, de ha már megköveteljük a nézőtől, hogy százhúsz percen át ásítozzon a vászonra, akkor legalább adjunk neki okot, hogy előre nézzen.

Na igen, ha nekiülne két-három amfetaminos táptalajon termesztett esztéta, akkor találna benne galaktikus szimbólumrendszereket, de hát aki idézett már szellemet vagy látott kései Jancsó-filmet, esetleg megidézte már Jancsó szellemét, az talál átvitt értelmet a tegnapi kávézaccomban is. Nem kunszt. Átvitt értelemmel tele a padlás. Tele van vele Európa. De három esztétának filmet csinálni hülyeség, még ha le is esik belőle egy Arany Kaktusz vagy efféle plecsni. Most aztán óbégathat az alkotó meg a forgalmazó a roncsok fölött, hogy ki viszi át az értelmet. Hát senki. Nincs hova.