Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Kritika cikkek
Tony DiTerlizzi mindig is a kedvenc fantasy-illusztrátorom volt, nagyorrú manókat és széparcú tündéreket senki nem tud nála jobban rajzolni. Mikor megtudtam, hogy a társszerzőként jegyzett meseregényéből film készül, nagy elvárásokkal indultam a moziba. Ezeket otthon is hagyhattam volna.
A Spiderwick krónikák látványvilágára nem lehet panasz: a jellegzetesen "diterlizzis" nagyorrú manók, virág-tündérek és varangy-koboldok valóban olyanok, mintha a rajzoló vázlatfüzetéből léptek volna elő. De sajnos alig lehet őket látni. A filmbéli csodalények eltűnnek, amint feltűnnek, mivel a közönséges ember számára láthatatlanok. Tanulmányozni csak az tudja őket, aki Spiderwick fura szemüvegét hordja, vagy aki átnéz egy lyukas kavicson (sajos ez a tárgy eltűnik valahol a film felénél), esetleg akit szemen köpött egy malac-kobold. Ez a láthatatlan-vonal nem a fantasy filmekhez képest szűkös költségvetés miatt van (a Spiderwick krónikák 90 millió dollárból készült, míg a Narnia 180-ból), hanem az eredeti történetben is így szerepel.
A film elején még minden benne van, amire a gyerek szívesen gondol matekházi helyett: kísértetjárta ház, ronda békák, halálra idegesíthető testvérek. És egy öreg napló, a szokásos "Soha ne nyisd ki, ha jót akarsz!" figyelmeztetéssel, amit persze kinyitnak. Sajnos a sztori a folytatásban már nem sokban különbözik a hagyományos elemekből építkező tündérmeséktől. Spiderwick (David Strathairn) egész életét arra tette fel, hogy egy természettudós alaposságával térképezze fel az őt körülvevő láthatatlan csodavilágot. Feljegyzéseket készített a tündérek táncáról, a griffek étkezési szokásairól, és a manókról, akik ha idegesek lesznek, agresszív, zöld gnómokká változnak, és csak a mézes keksz tudja őket lenyugtatni. A napló számtalan olyan titkot rejt, amit még a csodalények sem tudhatnak a másikról, ezért akarja mindenáron megszerezni a gonosz óriás, Mulgarath (Nick Nolte). Spiderwick tudja, hogy legjobb lenne megsemmisíteni a könyvet, de képtelen megtenni, helyette inkább lelép, hátrahagyva a naplót, és minden azzal járó nyűgöt az utódoknak.
Befutnak az örökösök New Yorkból, az elvált anyuka (Mary-Louise Parker) és a három gyerek (egy fiú ikerpár és a nővérük). A legkisebb kölyök elolvassa a naplót, de amikor magára vonja az óriás figyelmét, már nem tudja, mitévő legyen (pedig ő az okosabb iker), ezért a film hátralévő részében szinte csak ész nélkül menekülnek a Szörnyecskékre emlékeztető varangyok elől. Hogy a sztori még kiszámíthatóbb legyen, melléjük keveredik egy malacpofájú manó is, aki a fantasyfilmek kötelezően vicces balek mellékszereplője.
Freddie Highmore jól hozza a világmegmentő kisfiút, Jaredet, és ikertestvérét, a mimóza Simont is. A kettős szereposztás nekem csak a stáblista lepergésekor esett le, végig sajnáltam az idősebb fiút a szerényebb színészi képességei miatt, amiért inkább koboldeledelnek tűnt. Sarah Bolgerre, aki az ikrek nővérét alakítja Lindsay Lohan-hasonmásnak tűnik, aki azért a műkönnyes, nagynéni-ölelgetős jelenetekben nagyon szomorúan tud nézni.
Az ismertebb nevek már kevésbé remekek, bár ez a noname rendezőnek is köszönhető: Nick Nolte-t hagyjuk is, a Spiderwicket alakító David Strathairn meg ugyanazt az arcát mutatja, amit a Good Night and Good Luckban és a Bourne-filmekben: az összeráncolt homlok, gondterhelt tekintet, késpenge-száj hármaskombót. Ez tökéletesen megfelel azokban a jelenetekben, amikor félőrült tudósként az erdőben vagy az öreg házban bolyong, hogy elrejtse naplóját a szörnyek elől, de más helyzetekben hiteltelen.
A film hangulata sokszor a régi, bábfigurás fantasykat idézi, mint a Végtelen történet, a Fantasztikus labirintus, vagy a Mesemondó sorozat. Ez valahol jó, de 2008-ban akkor készítsenek ilyen filmeket, ha előtte kiírják, hogy 1988 előtti fantasykedvelőknek. És persze 10 alattiaknak.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon