Tanár úr, kééérem!

2006.11.25. 01:51
Kapcsolódó cikkek (1)

A Csók anyu után nem hittem, hogy lesz újra filmes, aki megint bepróbálkozik a panelromantikás, kiégett értelmiségis, valós problémákat erőltetve boncolgató közhelyözönnel, de hát azóta eltelt húsz év, és ugyan ki emlékszik már a nyolcvanas évekre. Pedig mintha nem változott volna semmi, csak akkor géemkáztak, mos bétéznek. Kis magyar kisvárosi valóság, gondolhatták az alkotók, mi most megmutatjuk a tutit.

Vegyünk egy átlagos, a középosztály alján, vagyis az elviselhető lét határán egyensúlyozó értelmiségit, aki a maga módján próbál talpon maradni, de egyre inkább összecsapnak a feje felett a hullámok. A tanár bácsi szenved a melegtől a tizediken, szűk a hely, pedig nem nagy a család, félrekúr, mert ez mindig divat, vállalkozik, mert kell a plusz pénz, és borostás, mert humánértelmiségi. És folyamatosan, szorong, bár maga sem tudja igazán, hogy mitől, álmaiban repül, - jaj de plasztikus kép - és magatehetetlenül sodródik.


Klikk a képre!

Az életforma persze telített mindenfajta veszéllyel. Kirúghatnak az állásunkból, akkor oda a minimális biztonság, elcsábíthat egy csinos tanítvány, lebukhatunk az anyós előtt, ha a városközpont egyik kerthelyiségében flörtölünk egy frissen megismert szőke nővel, ránkszállhat az adóhatóság egy hamisított útnyilvántartás miatt, és letartóztathatnak sorozatosan elkövetett nemi erőszak gyanújával egy vérgeci barát által kreált hamis bizonyíték alapján. És mindezek mellett bármikor karambolozhatunk, és belekeveredhetünk egy biztosítási csalásba. Ja és leléphet a feleségünk a gyerekkel.

Aki vállalkozik, és nem figyel, fél lábbal az APEH markában van, aki félrekúr, az lebukhat, aki tanárként kavar a tanítványával, és elalszik az általa tartott órán, megesik, hogy kirúgják. Mi tagadás, ilyen életvitel mellett nekem is lennének rémálmaim. Erre építeni egy kafkai világot majmoló történetet, nem nagy újdonság. Egyébként ebbe Scorsese is majdnem belebukott a Lidérces órákkal, lehet, hogy legalább annyira felkészültnek kellene lenni, mint Terry Gilliamnak a Brazíllal. És legalább annyira humorosnak.

De a humor egy-két képi poén, megrendezett anyós és rendőrvicc kivételével elmarad. Nem is értjük, valójában mi történik. A bulvárlapok bűnügyi oldalairól lopott mindennapi paranoiával operálni inkább mulatságos, mint nyomasztó, főleg, hogy a készítők elfelejtettek néhány alapvető részletnek utánanézni. Ha már a Hivatal szivat, legalább szivasson rendesen, aki vállalkozásügyileg személyesen érintett, bizonyára halálra röhögi magát az APEH-es jeleneteken, ugyanis így adóellenőrt élőben még senki sem látott viselkedni. Arról nem is beszélve, hogy útvonal nyilvántartást nem szokás sztornózni. A rendőrségi nyomozás valószerűségéről inkább ne ejtsünk egy szót sem. Még Lovasi hol búvalbaszott, hol csak rezignált képe sem elég, hogy a történetet hitelessé tegye, bár a film sajtóanyagában a következő bravúros próbálkozásról olvashatunk:

"A történet, dramaturgiailag egy ritkán alkalmazott kihívással kíván megbirkózni: a főhőst szinte egyetlen percre sem engedjük eltávolodni tőlünk, szinte vele együtt éljük át a zuhanását, és a talpra állását. Ez annyit jelent, hogy noha "kívülről" láttatjuk az eseményeket, azaz nem szubjektív kamerán keresztül, mégis a főhős szemszöge az egyetlen nézőpont." Amíg a kihívással birkózott a film, én egy agyonszopogatott savanyúcukorra gondoltam. Ennél az is jobb.