Mikkamakka és a végzet asszonya

A bolondos fotográfus, Játékos Demeter rosszkedvűen járkál erdőszéli háza körül. Nem ért szót ruhadarabjaival, néha dühösen sakkozik szépséges feleségével, de leginkább csak az alkotói válság gyötri. Ráadásul a zavaros időszak kellős közepén öccse, Krisztián a házhoz hívja frissen begyűjtött barátnőjét, Tamarát, aki "diszkrét és ízléses és szép", de kalapácsot tart a retiküljében, és hamarosan fenekestül forgatja fel a kerekablakos, színes ház lakóinak életét.

Nem a Négyszögletű kerekerdőben játszódó meséről van szó, még akkor sem, ha a történet narrátorai kékre, pirosra és zöldre festett állatok. A Tamara című filmben egyáltalán nem tűnik fel Mikkamakka, Bruckner Szigfrid, sőt még Vacskamati sem. Hajdu Szabolcs rendezése annál inkább szól négy ember közt kialakuló, feszülő majd elernyedő kapcsolatokról. Pontosabban arról, hogy milyen zavarokat okoz, amikor a végzet asszonya belép egy letisztult, békés kapcsolatba.

Autósüldözés nélkül is

A sztorit nem részletezzük tovább, de nem azért, mert lelőnénk a poént, hanem egyszerűen, mert nincs mit lelőni. A filmet ugyanis nem a furfangos cselekmény mozgatja, mint ahogy nincs benne robbantás, autósüldözés és filozófiai mondanivaló sem.

Mégsem javasoljuk, hogy az utolsó pillanatban mégis inkább a Szex, csajok, Ibiza című vígjátékra váltsanak jegyet, rettegve attól, hogy a Tamara unalomba fullad. Aki látta Wong Kar-Wai Szerelemre hangolva című filmjét, tudja, érzékeny színészek és egy kreatív operatőr képesek filmet csinálni egy olyan történetből is, mint hogy egy férfi meg egy nő közel kerülnek egymáshoz, de végül mégsem jönnek össze.

A hasonlóképpen nem túlkomplikált Tamaráról azonban mégsem igaz az állítás, hogy azért működik, mert jók a színészek. Sokkal inkább áll, hogy a jó színészi alakítások miatt létezik a film. A börleszk szerű, pszichologizáló, melodramatikus és meseszerű jelenetek ugyanis nem egyedül a forgatókönyvíró munkájának bravúrjai.

Remeték

Hajdu évekkel ezelőtt stábjával visszavonult egy erdélyi faluba, Ákosfalvára, hogy önkéntes száműzetésükben színészi rögtönzésekből építsék fel a történet vázát. A spontán jeleneteket a rendező kazettára vette, és később ezekből formált történetet. Mivel a mű erősen támaszkodott a színészi munkára, Hajdu a próbákon speciális tréninggel igyekezett a lehető legtöbbet kihozni társulatából. A modorosság lefaragása, a gesztusok finomítása végett a színészeknek különböző nyelveken kellett eljátszaniuk az egyes epizódokat, de a leglátványosabb eredményt állítólag akkor érték el, amikor végül nem létező nyelvre váltottak. Mivel a rendező szerint így mindenki legigazabb önmagát adta, megtartották ezt a formát.

A kezdetben színdarab formájában bemutatott Tamara előadásai alatt az oldalt ülő rendező fordította a szereplők halandzsázását. Hajdu pár sikeres évad után dolgozta filmre darabját: a szereplők ebben már egy létező, nevezetesen a magyar nyelvet használják, a halandzsa megmarad az állatoknak, akik - miközben észrevétlenül figyelik az emberek kavarását - narrálják is a történetet.

Nem változott viszont a darab letisztultsága. A színészi játék mellett a film érzékenyen kialakított látványvilágára és Szaladják István képeire is a japános higgadtság jellemző, amitől - gondoljunk csak Kitanóra - azért nem idegen a humor, a börleszkes jelenetek és a váratlan érzelmek sem.

Nehezen megmondható, hogy a film melyik elemének köszönhető, valószínű az alkotórészek mágikus aránya a magyarázat, hogy a Tamara képes megtenni a nézővel azt, amit legutóbb talán a Négyszögletű kerekerdő. Berántja saját jogán működő világába, olyan viszonyok közé, amik kívülről nézve illúziónak tűnnek, belülről, a film másfél órája alatt mindez viszont egyáltalán nem számít. Abban az erdőszéli világban semmi sem egyszerűbb, de minden sokkal szelídebb.