Rúzsa Sándor ájhétjú

Talán csak méregdrága New York-i sztárpszichiáterek tudnák előásni elmém rejtekéből, miért táplálok ultranegatív érzelmeket az indiános, westernes és cowboyos filmek iránt. De ha meglátok egy széles karimájú kalap alól kivillanó elszánt szempárt amint puskát ragad - hogy leszámoljon az ellenséggel, legyen az medve vagy feleségverő vadbarom - legszívesebben én is elővenném az enyémet, de sajnos nincs.

Trendi cowboyok

Nem tudok elfogulatlan lenni a Befejezetlen élettel szemben. A lassú történetvezetés miatt volt időm dühöngeni. Az még hagyján, hogy Amerikában még vannak cowboyok, itt is vannak parasztok, sőt Svájc csipkés hegyormain is kergetik valakik a kecskéket, de tényleg nem értem, hogy miért akarja valaki a 21. században a szántóvető paraszt gumicsizmáját ideologizálni? Mi csodálni való a cowboyokon, a parasztokon, a pásztorokon? Mit üzen nekünk ma a trágyaszag, a mosdatlanság és a betyárbeszéd? Magyarán szólva beleszerethetünk-e Rúzsa Sándorba még ha az öregecskedő Robert Redford is játssza?

Vissza a természethez, vissza a felhőkarcolók nélküli szabadsághoz, vissza a régi szép időkhöz, ahol egyszerű emberek éltek, akiknek nem volt más céljuk, mint becsületben megöregedni és mindig friss tojást vinni a piacra? Az óceánon innen ez csak dokumentumfilmre való téma, de Amerikában trend lett belőle. De vajon miért gondolja Hollywood trendinek a cowboyokat? Talán a Bush-szavazókat akarják megszólítani? Vagy ad absurdum azt feltételezik, hogy a konzervatívokat még akkor is elvarázsolja a ranch, ha buzik hancúroznak rajta? Nem tudom.

Magányos antihősök

A Befejezetlen élet is egy farmon játszódik. Az egyébként nagyon szimpatikus történet - egy sosem volt család összemelegedése – szerethető mozi lenne, ha díszleteiben nem akarna közelíteni egy olyan világhoz, ahol meghatározó szerepet kapnak a negyednapos kockás flanelingek és a cowboy kalapok. A történet szempontjából ugyanis teljesen irreleváns, hogy hol játszódik. Magányos, sérült emberek nemcsak a civilizációtól száz kilométerekre elzárva élnek.

Lasse Hallström (Csokoládé, Casanova, Kikötői hírek) filmjének antihősei egytől egyig sérültek. Eianar (Robert Redford) abba betegedett bele, hogy egy autóbalesetben elvesztette a fiát, fekete szolgája (Morgan Freeman) abba, hogy testét szétmarcangolta egy medve, menye (Jennifer Lopez) abba, hogy ő vezette az autót és szeretett férje után csak érdemtelen pasikkal hozta össze a sors, unokája (Becca Gardner) abba, hogy élete 11 éve alatt nem volt apja. Az asszonyverő Gary (Damian Lewis) elől apósához menekülő Jean arra kényszeríti a két magányos cowboyt, hogy tanulják meg a megbocsátás című keresztényi leckét.

Csillámpormentes Jlo

Amerikai film lévén talán nem árulok el titkot azzal, hogy a film végére megtanulják a leckét és talán azzal sem, hogy az „óraadó” a kislány és a medve lesz. A Befejezetlen élet sztoriját unalomig ismerjük, nem marad tehát más, mint a film 107 perce alatt a színészeket figyelni. Morgan Freemanban nem csalódhatunk, már megint magányos, életunt, bölcs öregurat játszik, de a morcos bácsit alakító Robert Redfordnak sem kellett elővennie a Sztanyiszlavszij-tankönyvet, Jennifer Lopez játéka viszont igazán figyelemre méltó.

A latin díva a butuska kislányok (Anyád napja, Apja lánya) után olyan szerepet kapott, amiben végre megmutathatta, hogy jobb színész, mint énekes. Megvan benne a szakmához tartozó alázat, a legnagyobbak méltóságával viseli a pofonokat, a megaláztatásokat és érzékenyen játssza el a kemény, érzéketlen férfiak világában őrlődő nőt és anyát. Egy pillanatra sem köszönnek vissza a csillámporos klipekből megszokott arckifejezései és testtartásai, és ez tényleg nagy teljesítmény. Hallström filmjét legfejlebb miatta érdemes megnézni.