Vagina dentata, a férfiak rémálma

2008.07.13. 13:50
Az ősi mítosz a fogakkal redelkező női nemiszervről régóta megfilmesítésre várt. De nem ilyen ötlettelenül, ízléstelenül egy tehetségtelen rendezőtől.

A nemi életem végéről fog szólni a cikk, készüljön fel a kedves olvasó. Történt, hogy a héten három filmet mutatnak be a hazai mozik, amelyek közül kettő tök érdektelen, a Mély harapás meg vicces tinihorrornak ígérkezett egy fogazó pináról, ezért a választás. De mivel a retinámra égett a faszt rágó rottweiler képe, ezért a filmbeli fiúhoz hasonlóan rettegni fogok a női nemiszervtől. Ha nem láttak még elviselhetetlenül rossz és ízléstelen filmet, amiben a nő úgy kapja el fogazó vaginájával a őt inzultáló nőgyógyászt, mint Spielberg klasszikusában a cápa az úszót, akkor sem szabad megnézni.

Ez a film rossz. De annyira, hogy legszívesebben leültetném a rendezőt a saját filmje elé, kipeckelném a szemét, mint a Mechanikus narancsban, és csak vetíteném neki naphosszat az undorító, ízléstelen és (figyelem!) cseppet sem vicces filmjét (a Geekznek tetszett). Mert a híres festő, Roy Lichtenstein fia, Mitchell elkészítette második filmjét, amit valamiért jelöltek a fődíjra a Sundance-en is. Elvileg ez egy horrorvígjáték lett volna, amiben a műfaj stiláris jegyeinek kifordítása mellett olyan kulturális és társadalmi toposzokat is leromboltak volna, mint a női vagináról való beszéd vagy a férfiak freudi kasztrációs félelme. Mivel Lichtensteinnek semmiféle humora nincsen, filmet készíteni a Mély harapás alapján nem tud, így idegesítő 80 percet tölthetünk a moziban.

Az ötlet maga jó: fogni az ősi mítoszt, ami egy gyilkoló, harapó vagináról szól, ami minden kultúrában valamilyen formában megtalálható, hiszen ilyen történetekkel szocializálták és rémisztgették a kislányokat és kisfiúkat a korai szexuális élményektől.

A harapó pina egy kulturális metaforája a férfiak kasztrációs félelmének (ld. Freud), és egyben a nők önvédelmi, egyenjogúsági harcának. Egyszerű: nem kell mindenhova nyúlkálni. Az agresszív női nemiség és a felfaló anyaság jelképének tartja a vagina dentatát Mircea Eliade, míg a neves feminista filozófus, Nancy Chodorow szerint alapvetően a bizonytalan nemi identitású férfiak problémája ez, hiszen ha nincs pénisz, nincs férfiasság se. A nagy fekete lyukba, a Freud szerint kísérteties ősi otthonba a férfi mindig vissza akar térni a pszichoanalízis szerint.

A klasszikus pornófilm, a Mély torok arról szólt, hogy a férfi szájjal történő kielégítésével a nő is elélvez, ami történelemhamisítás ugye, de leginkább egy faszközpontú gondolkodát mutat. Lichtenstein megfordítja a helyzetet, amikor létrehoz (pontosabban az a társadalom, ami a nőt csak szexuális tárgyként használja) egy szuperhősnőt, aki a pinájával gyilkolni tud. A nő lesz a világ ura - ebben az esetben például mit jelent úrnak lenni?

A mélyen istenfélő, a tisztaságra és érintetlenségre felesküdő tinédzserlány nemi erőszak áldozata lesz, mert a filmbeli férfiak csak és kizárólag megdugni akarják a nőt, aki viszont a 16 évnyi érintetlenség után nagyon gyorsan és váratlanul sodródik különböző férfiakhoz, miközben azt a hőst keresi, aki elpusztítja a benne lévő harapó szörnyet. A Mély harapás tehát egy Csipkerózsika-történet, amiben a királylányhoz nem jön a daliás herceg, vagyis jön, csak álló farokkal, hogy magáévá tegye a nőt, nem azért, hogy kiszabadítsa.

A Mély harapás a műfaji besorolás ellenére (horror, vígjáték) se nem félelmetes, se nem vicces, hanem ízléstelen, ahogy a leharapott péniszdarabokat mutogatják, illetve a testből spriccelő vért. A közismert és vicces megoldásait ennek Tarantino nyújtja. Lichtenstein se a történetet nem találta ki rendesen, se a karaktereket, a dialógusokat pedig egyáltalán nem.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!