Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Vannak történetek, amiket lehetetlen megfilmesítve elbeszélni, főleg, ha nehezíti a megértést, hogy egy olyan távoli és érthetetlen politikai, társadalmi és kulturális ellentétről van szó, mint a közel-keleti konfliktus. Az sem segít, hogy éppen dőlnek ránk a véres gázai holttestek, a sikítozó nők, a lerombolt városok képei.
És akkor van egy ilyen történelmi esemény, hogy a Szabra és Satila-i menekülttáborban a keresztény fallangisták háromezer embert gyilkoltak meg 1982. szeptember 16-18 között, és ezt az izraeli hadsereg végignézte. Folman egyike volt azoknak az izraeli katonáknak, akik látták, hogyan gyilkolják le a keresztény fallangisták a tábor lakóit, hogyan vágnak mindegyiknek a mellére véres keresztet.
Mivel megszokottá vált a háború a képernyőn, ezért filmes legyen a talpán, aki el tudja beszélni a fájdalmat, a múlttal való szembenézést és azt a rengeteg álmot, amivel talán valamit mások is megérthetnek egy ilyen traumából. Ezért nyúlt az animációhoz Ari Folman: a rajz önkéntelenül is távolságtartó, elemelő technika, ráadásul még mindig körbeveszi valami gyermeki nézőpont, ezért üt igazán nagyot. Hogy a rajzfilmekben minden megtörténhet, a patkány főz, az autó beszél, de persze nem az, hogy lemészárolnak háromezer embert. A rendező olyan elemelt eszközt keresett, ami még nem elhasznált ahhoz, hogy őszintén el tudjon beszélni mindenféle belső vívódást és emléket. Hagyományos dokumentumfilmes eszközökkel rögzített interjúkat, majd animálta azokat. A holokausztban elhunyt nagyszülők gyereke, Folman utólag próbálja rekonstruálni, mi is történt akkor ott abban a pár napban, mert nem emlékszik semmire szinte, ami persze normális pszichológiai folyamat.
Hárman fekszenek fegyverrel a kezükben a fekete-narancsos tengerben a bejrúti hadjárat kellős közepén 1982-ben. Csend van. Összesen ennyi emléke van a rendezőnek és főszereplőnek, Ari Folmannak, aki nyomozni kezd kitörlődött emlékei után. Annyira emlékszik, hogy 19 évesen behívták katonának, mert Izrael nem szereti, ha menekülttáborokból lövik a városait (akkor Libanonból, most Gázából). Ezért felkeresi régi bajtársait, lassan összeáll a kép, hogy tankról lövöldözve, páncélöklös gyereket gyilkolva vonultak be Bejrútba, egyikük rengeteget úszva menekül meg egy támadástól. A címadó jelenetben a Frenkel nevű katona megelégeli az orvlövészek kereszttüzét, gépfegyverével kibújik a biztonságos fedezékből, hogy leszedje a rejtekhelyükről a lövészeket, amit utólag keringőként ír le, mert kihívta táncolni a halált.
Van ez a közel-keleti konfliktusnak nevezett borzalom, amit innen nem lehet megítélni, és valószínűleg már rég nem az a kérdés, kinek van igaza. Mert mindenki igazolni tudja saját magát. A filmben az újonnan megválasztott és hirtelen meggyilkolt Bashir elnököt simán felrobbantották a palesztinok, emiatt a fallangisták lemészároltak háromezer embert, amit Izrael közelről követett szemmel. És itt jön a holokausztban elhunyt szülők gyermekének, Folmannak a kérdése, hogyan lehet ezt igazolni, amikor az identitásuk a holokauszt történelmi traumájára épül. És nézték, ahogy véres kereszteket vágnak az áldozatokba. Rendkívül fájdalmas és őszinte film ez remek zenével és sokáig bennünk dolgozó képekkel. Tessék a Kinóban megnézni, sokat játsszák.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon