Hanna, a fiatal emigráns lány és Josef, az olajfúró munkás élnek ugyan, de valójában már az árnyékvilághoz tartoznak.
Fogyatékos szerelem
A délszláv háborút megerőszakolt és szétszabdalt testtel túlélt Hanna (Sarah Polley) monoton életében nincs egy szemernyi öröm sem. Hallássérült gyári munkásként egyszer sem volt szabadságon, nem volt beteg és nem késett el, főnöke ezért kényszerszabadságra küldi. A lány azonban nem tudja élvezni a tengerparti tétlenséget, ezért nővérként ajánlja fel szolgálatait egy olajfúró toronyra.
Szükség is van a segítségére, Josef (Tim Robbins) ugyanis életveszélyes sérülésekkel fekszik az olajgyár kezelőjében, miután öngyilkosságba hajszolta legjobb barátját azzal, hogy elszerette feleségét. Túlélte azt, amit nem kellett volna. Ideiglenesen megvakult, megégett, minden végtagja eltört, és még nővért is küldenek, nehogy a halál elragadhassa a lelkiismeret furdalás elől.
Nem marad számára más csak a fekete humor, amely elől a hallgatag Hanna hallókészülékének kikapcsolásával menekülhetne el, de nem teszi. Az ágytálazáson, a vérvételen, a morfiuminjekciók beadása során kettejük szerencsétlen sorsa az árnyékvilágból visszaevez a valóságba. Lassacskán már azt sem tudják, melyikük szánalomra méltóbb és szorulna nagyobb ápolásra, ezért egymást kezelik: fájó beszélgetésekkel, könnyes összeölelkezésekkel és szánalomcsókokkal.
Kínos kötéltánc
A hollywoodi giccs és az európai művészfilm szakadékja fölött kötéltáncot járó katalán rendezőnőben minden megvan ahhoz, hogy felejthetetlen filmélményt nyújtson. Szereplőválogatása például egyszerűen tökéletes.
Tim Robbins olyan, mint a kilencven százalékos kakaó tartalmú étcsokoládé, megkeseredett öregember és édes kis kamasz egyszerre, sehová se néző vak szemei körül huncutság-ráncok húzódnak. Sarah Polley pedig akár a krumplicukor: törékeny testében keményítőszagú a lelke, kívülről finomnak látszik, de minden falatja borzongató.
Isabel Coixet rendezőként ezzel együtt is csak erős négyesre végez - operatőrét a neves Dogma-iskolából, zeneszerzőjét viszont egy sárga házból kölcsönözte -, forgatókönyvíróként azonban már bukásra áll. Bugyuta narrációval egészíti ki amúgy is mindent elmondó párbeszédeit, gyönyörű melankolikus történetét pedig kínkeserves happy enddel zárja.
Ha már Lars Von Trier Hullámtörésének vagy Alejandro Amenábar Belső tengerének vizeire merészkedett, a drámaiságon, a lélekábrázoláson túl igazán tanulhatott volna tőlük mértéktartást és eredetiséget. De ne legyünk telhetetlenek, A szavak titkos élete így is nagyon rendesen megcsinált mozi, nem érdemes kihagyni.